2017.01.13.
11:49

Írta: zsmaria

Empátia, szomorúság, halál

Furcsa volt ez a hét. Ádám 3 hét betegeskedés után megint elkezdte az óvodát és emiatt vagy emellett, magam sem tudom, de mérhetetlen melankólia lett úrrá rajra egész héten. Újra be kellett szoktatni, péntekre jutottunk el odáig, hogy sírás, könnyezés nélkül menjen be a csoportszobába. De nem is a sírás volt furcsa, azt már kezdtem egészen megszokni tőle az ovi kapcsán :( Hanem a gondolatai, érzései.

Azt látom, hogy az ovival párhuzamosan egyre erősebben kötődik, ragaszkodik hozzám. Talán azt, hogy a hétköznapokban elengedjen, azzal kompenzálja, hogy az együtt töltött idő minden pillanatát ki akarja használni. Nélkülem nem akar menni sehová, sőt még velem sem: legjobban azt szereti, ha otthon ülök vele a földön, ő épít, én jelen vagyok és időről időre bevackolja magát az ölembe. Mindemellett kisajátította az éjszakáimat is, aminek őszintén szólva először nagyon nem örültem. Csak velem alszik el és amint eltűnök mellőle, ahogy mindig is szoktam, maximum fél órán belül felébred és megkeres. Akárhol talál, vagy a nappaliban vagy a hálóban, mellém fekszik és úgy alszik tovább. Ha nem talál, mert például épp fürdök, az apja mellett ébren megvárja míg végzek. Mint valami kis matrica. Megfigyeltem, hogy ha elalvás után mellette maradok, többször is megébred, felemeli a kis fejét és félálomban monitoroz, megvagyok-e még.

Elsőre bevallom, ez borzasztóan feldühített. Oly kevés szabadidőm van, az éjszakák egy részét úgy szerettem, hogy legalább az az enyém, a miénk a férjemmel kettesben. Hogy 9-től 12-ig csak ketten vagyunk. Beszélgetünk, filmet nézünk, egymás mellett dolgozunk. És most mindez semmivé lett. Az első pár alkalommal próbáltam ellenkezni a gyerekkel, lepasszolni apának, szülői tekintéllyel meggyőzni, hogy tanuljon meg már egyedül aludni, elaludni. De olyan heves, szívdobogásos félelmet és fájdalmat éreztem a fiamban akár a gondolatára is annak, hoy éjjel egyedül legyen, hogy egyik pillanatban magamnak is meglepően mély empátia szállt meg. Drága angyalom, hát ha most olyan életszakaszban van, hogy ennyire szüksége van rám, akkor anyjaként csak annyit tehetek, hogy megadom neki azt a biztonságot, amit keres. Nem taszíthatom el pont most saját önzőségem, igényeim miatt. Biztosan fog ez majd változni, mint minden más, pár hetet, hónapot pedig kibírok. Hamarosan úgyis érkezik a kistestvér, akkor pedig muszáj lesz megosztanom a figyelmem köztük.

El is mondta nagyon értelmesen, hogy attól fél, hogy egyedül van. És hogy ha én nem vagyok vele, akkor egyedül érzi magát, teljesen mindegy, hogy ki más van éppen mellette, ki vigyáz rá.

És az egyedüllétet érzi az óvodában is. Azt meséli, hogy egyedül játszik, egyedül marad, ha lassan öltözik, úgy érzem, nagyon magányos. Nap végén azt mondja, szomorú. Mikor megérkezünk, szomorú. Oviba menet legalább ezerszer megigérteti velem, hogy érte megyek, meg kell egyeznünk minden alkalommal a pontos időpontokban. Még 3 hónap után sem bízik abban, hogy nem fogjuk egyedül hagyni. Egyik nap bekísértem őt, éppen káosz volt, összevont csoport, óvó néni éppen feladatot adott a gyerekeknek, ezerfelé figyelt, kivételesen nem tudott odajönni az ajtóba, hogy átvegye Ádámot. Ádi kicsit várt rá, aztán ügyesen, bátran besétált a szobába és leült az első székre, amit talált. Úgy hagytam ott, hogy ott ücsörgött a kisszéken szomorúan és semmit sem csinált. Annyira megsajnáltam, hogy kíváncsi voltam, mikor oldódik fel vagy mikor megy oda hozzá valaki. Ezért kicsit vártam még a bejáratnál elbújva és pár perc után visszanéztem. Ádám ugyanott, ugyanúgy ült. Egyedül. Kutya se nézett rá. A szívem megszakadt érte, mert pontosan ilyen voltam én is. Egész úton hazafelé sírtam miatta. Persze, tudtam, hogy ez nem általános dolog, szerencsére az óvónénik és a dadusok is szeretik és jellemzően figyelnek rá. De tudtam, mit érez, mit gondolhat, mennyire kívülállónak érezheti magát a hangos, nyüzsgő tömegben...

A fentiek mellé jött adalékként még a szerdai délután, amikor lelkileg végérvényesen kikészültem. Mentem Ádámért az oviba, aki kiszalad hozzám, szája legörbül, először azt hittem, hogy a szokásos megkönnyebbüléstől, hogy megjöttem. De nem, köszönés után közli velem: "Jaj, anya én nagyon el vagyok keseredve." Kérdezem tőle, miért? Erre a következőket mondja: "Mert egyszer én is fel fogok menni az égbe. És akkor örökké lecsukódik a szemem. És nem mozog többet a kezem meg a lábam. És akkor soha többé nem látlak majd téged...." és a végén már zokogott. Én pedig köpni-nyelni nem tudtam. A mellettem ülő anyuka és Ádi óvó nénije árgus szemekkel nézte a jelenetet, hogy mit reagálok. Mit? Semmi értelmeset. Csak az óvó-védő ölelés, puszi, anya-mantra marad az eszközöm az én kis túlérett, túlokos, túlszomorú fiam megnyugtatására. És az ígéret, hogy ezt még otthon, sokszor átbeszéljük, ha szeretné. Beszéltünk már korábban is a halálról, előkerült a temetők kapcsán, a régen elhunyt dédik kapcsán és épp a napokban George Michael kapcsán is. Ádámnak a maga szintjén meséltem tudatosan természetes módon arról, hogy egy idő után megöregszünk, elfárad a testünk és itt marad a földön, a lelkünk pedig az égbe megy és ott él tovább az angyalok köztött. Ez úgy tűnt, megnyugtató információ volt eddig számára. Szándékosan nem kötöttem össze az elalvással, a szem behunyásával, nehogy emiatt féljen aludni. Inkább mindig a lélekről, a szeretetről és varázslatról beszéltem neki. És ennek ellenére az én okos, alig 3 éves kisfiam összerakta a képet. Az elmúlás véglegességéről, az elszakadásról. Alvás helyett az oviban ezen gondolkodott. A szívem másodszor szakadt meg aznap. Nem csoda, ha szomorú és fél egyedül lenni, ha ilyen hatalmas és súlyos gondolatok nyomják a pici szívét. 

És hogy mit tudok tenni azért, hogy tompítsam benne ezt a bánatot? Nem sok mindent, de igyekszem. Igyekszem tompítani a halál véglegességét és a testünkből kiszálló lufi metaforájával kézzelfoghatóvá tenni a lelkünket. Igyekszem megmutatni neki, hogy a halál nem végleges, a lelkek tovább élnek és boldogok. Igyekszem erősíteni és kézzelfoghatóvá tenni benne a köztünk lévő köteléket, hogy tudja, sosincs egyedül, lélekben és gondolatban mindig vele vagyok. És igyekszem levenni a sok terhet a lelkéről, közösen kitaláltuk, hogy a túl sok szomorúságot, mérget vagy épp örömöt elfújhatja hozzám, elviszi nekem a szél, és én majd megbirkózom vele, segítek neki. És mindemellett mesélünk-mesélünk-mesélünk. Remélem, ennyi elég lesz. 

Sosem gondoltam volna, hogy a gyerekvállalással ilyen súlyos feladatok is járnak és hogy én, a kommunikációs szakember is így le tudok bénulni majd pár ártatlan gyermeki érzéstől, kérdéstől...

Szólj hozzá!

Címkék: alvás gyerekszáj magány felelősség érzések óvoda anyaság szomorúság fantázia félelmek altatás nagyfiú nyugtatás anyaidő

A bejegyzés trackback címe:

https://hiperterhes.blog.hu/api/trackback/id/tr3412122573

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.