2016.11.03.
17:14

Írta: zsmaria

Bárcsak ne lennének igazak az anyai megérzések...

Vártam a 12. heti ultrahangot, mint a Messiást. Az utóbbi 2-3 hétben rossz érzésem volt, rosszakat álmodtam és amennyire pozitív volt Ádámmal a babavárásom, most annyira negatívnak éreztem magam. Aggódtam, hogy valami baj lesz. Kétségbeesésemben már azon gondolkoztam, hogy szívhangfigyelőt veszek és hasonló botorságok. Ez biztosan azért is volt, mert Ádámmal, mint első babával, már a kezdetektől volt köztünk egy kapocs, rengeteget beszéltem hozzá, sokat simogattam a hasam, sokat gondoltam rá, volt időm megállni és lélekben összekapcsolódni vele. Most pedig alig van időm szegény pici szuperpöttyel foglalkozni. Gyerekkel, munkával, iroda berendezéssel elszaladnak a napok, mit szaladnak, illannak és néha csak azt veszem észre, hogy már megint nem is koncentráltam a kicsire. Esténként néha van pár percem vele, de általában még az sincs, mert folyton fáradt vagyok és kidőlök a fiammal altatás közben. Szóval izgultam nagyon, még a barátnőim is látták rajtam, hogy mennyire be vagyok sózva.

Ádám is nagyon várta, szeretett volna eljönni velünk és megengedtem neki. Elmeséltem neki, mi fog történni, hogy a doktor bácsi varázsműszerével bekukucskálhatunk a pocakomba és hogy amíg a doktor bácsi beszél, nekünk nagy kell figyelni, csendben kell lenni. És ő mindent betartott, nagyon jól viselkedett, szupercuki nagyfiú volt. Utána este elsuttogta, hogy jó volt látni a tesót (pedig őszintén még nem sokat láttunk/értettünk belőle), ma reggel pedig azzal ébresztett, hogy megnézheti-e a tesót. Felhúzta a pólómat és két csuda-gyengéd puszit adott a pocakomra. Ez az igazi csoda, pityergek, ha erre a pillanatra gondolok, ez ad erőt mindenhez, ami ránk vár.

Mert sajnos nem minden alakult úgy, ahogy elterveztük. Az anyai megérzéseim egyelőre úgy tűnik, igazak voltak: nincs minden rendben. A baba élénk, szép a szíve, a szervei, a méretei, minden pöpec, sőt a papírunkra kérdőjelesen felkerült az is, hogy kislány (aminek külön örültünk). Aztán a doki látott valamit, amire még vagy 10x visszatért. A gyanú: ajakhasadék. Megmutatta, berajzolta, több szögből megnézte. Azt mondta, még megnézzük többször, hogy biztosan az-e, megnéz majd más orvos is, stb. Próbált nyugtatni, hogy ha csak ennyi a gond, ez jól műthető csecsemőkorban, úgy, hogy később ne okozzon nagy gondot. De felhívta a figyelmet rá, hogy ha ez van, lehet más is. Szóval most két hetünk van rá, hogy utánajárjunk, aminek tudunk: genetikai tanácsadás, kombinált vértesztek, UH kontrollok. Hogy kiderüljön, "csak" ajakhasadék van-e. Vagy más is....

Le nem tudom írni az érzést. A szomorúságot. A döbbenetet. A miértek keresését. A kiutak keresését. A halvány reményt, hogy az orvos téved (tévedett már velem kapcsolatban pár nagyobbat, szóval most is ez a szalmaszálam). Hogy a férjemmel itthon fél óra alatt le kellett pörgetnünk agyban a forgatókönyveket:

- igaza van a dokinak és "csak" ez a baja a törpénknek - nyilvánvalóan megtartjuk, nemhiába küzdöttünk érte is éveket. Lesz, ami lesz, szeretni fogjuk és mindent megteszünk majd érte. Van, aki már ilyen genetikai rendellenességgel is elvetetné a babát, bár ha jól olvastam, a 12. hét után nem engedélyezik, mert nem élettel összeegyeztethetetlen betegségről van szó. De vajon hogy vizsgáznánk egy ilyen döntéssel szülőségből? Kaptunk a sorstól egy életet és egy szépséghiba miatt eldobnánk? Biztos, hogy ez nem fér bele. Soha az életben nem kapnánk új lehetőséget. És soha nem tudnánk elszámolni a lelkiismeretünkkel. Plusz már most imádom ezt az erős kis babát, aki 12 hét alatt többet átélt, mint másik 9 hónap alatt a pocakban. Szóval ha kicsi a baj, vállaljuk.

- igaza van a dokinak, de több problémára is fény derül - adja a sors, hogy ez ne történjen meg, különben életünk legeslegnehezebb döntése előtt állunk...

- nincs igaza, csak téves riasztás volt - bárcsakbárcsakbárcsak.....

- igaza van, de kicsi a hasadék és még méhen belül összeforr - kicsi az esélye, de ez is egy opció

A tegnapi hírek ráébresztettek arra, hogy nem lehetek negatív, nem gondolhatok többet rosszra, nem vonzhatom be a bajt és nem hibáztathatom magam és senkit, ha így történt, akkor így kellett történnie, el kell fogadnunk és a lehető legjobban cselekedni. Nem agyalni, nem sírni, nem dühöngeni, nem előre lemondani mindenről, mert ezzel a babának sem segítek.

Szeretnem kell, mindennél jobban. Kapcsolatot kell kialakítanunk, hogy érezze az erőt és a szeretetet. Bízunk kell benne, magunkban, a sorsban és abban, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Bíznunk kell abban, hogy ha már eljött hozzánk, velünk is marad. El kell fogadnom, bármi történik is és a lehető legjobban utánajárni a lehetőségeinknek. Pozitívan. Menni előre.

Kétszer már megtörtént velünk a csoda. Talán még egyszer utoljára, harmadszor is sikerül.

És minden rendben lesz.

2016.10.27

 

Két zsúfolt nap van a hátam mögött. Belül felváltva vagyok bizakodó és omlok össze teljesen, kívülről mosolygok és játszom Ádámmal, komolyan veszem a kis problémáit és igyekszem nem mutatni belső feszültségemet. Mindeközben telefonálok, intézkedek, szervezkedek, a férjemmel 1-1 futó percben próbálunk rendet tenni egymás lelkében. Több információra van szükségünk. Tudnunk kell, hogy mivel állunk szemben. Biztosnak kell lennünk a helyzetben, hogy el tudjuk fogadni.

Genetikai tesztet szervezek jövő hétre. Kontroll UH-t egy másik szakorvossal jövő hétre. Egy órán át konzultálok a védőnővel. Genetikai tanácsadásra jelentkezünk be. Nem hagyom, hogy még egy hónapig bizonytalanságban tartsanak. Tudni szeretnénk, hogy mekkora a baj. Hogy vár-e ránk még valami. 

Titkon reménykedem abban, hogy mindez csak egy rossz álom. Nem velünk történik. Hibáztatom magam. Nem vigyáztam eléggé. Elrontottuk a hormon adagolást, lehet, hogy már azzal összezavarodtak a gének. Beteg lettem pont a kritikus időszakban. Azt olvastam, az ajak-szájpad 48 órán belül jön létre, ha az idő alatt bármi káros hatás éri a kismamát, meghibásodhat a folyamat... Közel két hétig durva süllyedésem és gyulladásos értékeim voltak a hiperstimu+torokgyulladás miatt. A gyulladástól oxigénhiányos állapotba kerülhetett a baba és paff, a folyamat lelassul, nem állnak össze a dolgok rendesen. Vagy ki tudja, miért történt. Az orvosok is csak tippelnek, nincs konkrét ok, csak rizikófaktorok. 

Délelőtt volt akkora szerencsém, hogy az orvosom kérjen egy másodvéleményt is és bejutottam egy másik doktornőhöz. Gondoltam, de jó, végre valaki eloszlatja a kétségeket vagy megerősíti a gyanút. Hát nem jutottunk előrébb, sőt, még mélyebb gödör jön: a doktornő szerint szájpadhasadék is (kérdőjellel). Szóval nem "csak" ajak. A szájpad már nem csak esztétikai dolog. Befolyásolja a táplálást, a beszédet, a fül betegségeit, a fogakat, rengeteg mindent. De még ez is műthető, korrigálható. Csak éppen a terhesség második felében derül majd ki, hogy mire terjed ki, mekkora mértékű a hasadék. Vagy csak szüléskor. Nem tudom. 

Fogalmunk sincs, mit vállalunk, fogalmunk sincs, lehet-e jobb a diagnózis vagy mi jöhet még ezután, mennyire lehet reménykedni és hinni abban, hogy csak valami tévedés történt. Vagy ha nem, el tudjuk-e fogadni a helyzetet időben, hogy a baba is érezze, hogy bármi történjék is, várjuk és szeretjük és mellette leszünk. Fogalmam sincs, hogy képes leszek-e túllépni a miérteken és hogyanokon és csak a megoldásokra koncentrálni. Hogy el tudjuk-e képzelni, mi vár ránk, hogy egy beteg baba mennyire változtatja meg az egész családot. Hogy tudunk-e majd épként tekinteni rá és úgy is kezelni (nyilván szeretnénk és ha megszületik, nyilván automatikus, ösztönös lesz, de most még borzasztó nehéz elképzelni). 

A jelenlegi forgatókönyvek:

- valamit félrenéztek és nincs semmi gond (esély nem sok)

- találnak valami durvább genetikai rendellenességet is és felkészülhetünk arra, hogy lemondjunk az álmunkról (nem, nem, nem, még belegondolni sem szeretnék)

- "csak" ajak és/vagy szájpadhasadékot találnak, mi pedig felkészülünk a ránk váró új életre és reménykedünk, hogy a lehető legenyhébb forma alakuljon ki 

És hogy mindez mikor derül ki? Hát körülbelül 1-2 hét múlva. Addig SEMMIT nem tudunk csinálni. Csak agyalunk, várunk, bízunk.

Jaj, az ember mindig azt hiszi, a nehezén már túl van, pedig dehogy...

2016.11.01.

 

Szerencsére jöttek az ünnepek, ami jó lehetőség volt arra, hogy eltereljük a figyelmünket. A család melege, a sűrű program, a közös főzőcskézések és beszélgetések, a rég látott rokonok megnyugtattak, élményt adtak, kikapcsoltak és csak sodródtunk az árral. Nem nagyon volt idő gondolkozni, kattogni. De minek is, amit már lehetett, végiggondoltunk, aminek tudtunk, utánajártunk. Nincs már min agyalni, míg nem tudunk többet. Felkészültünk mindenre. Megnyugodtunk. És most várunk. 

Távolról olyan volt, mintha az, ami itthon történt, csak egy rossz álom lenne. Most, hogy hazaértünk, addig, amíg nem megyek újra orvoshoz még van egy halvány reményem, hogy tényleg csak egy rossz álom, csak egy tévedés...

2016.11.03.

 

Tegnap voltunk integrált vérvétel teszten, ami jópár genetikai rendellenességet kiszűr és ha már ott voltunk a dokimnál, kértünk egy kontroll UH-t. Milyen jól tettük! Az orvos jó alaposan megvizsgálta a kicsi arcát és szerencsénkre nem találta a múltkori defektust. Mi sem láttuk. Azt mondta, ha van/maradt is valami, akkor nagyon kicsike lehet a heg. És hogy a szájpadhasadék diagnózis, amit a klinikán kaptam a múlt héten, baromság, nem lehet látni, pláne nem ilyen korán. Délután azért még elmentünk egy másik orvoshoz is kontroll ultrahangra, biztos, ami biztos.

A másik doki cuki, kicsit szűkszavú, katonás, de nagyon alapos idősebb bácsi volt. Kikérdezett mindent aztán egy órán át leskelődött befelé. Jó alaposan megvizsgálta a babát minden oldalról és ő is megerősítette a tegnapi híreket: ajak és szájpadhasadékra utaló jeleket nem lát, a bőre a szája-orra körül ép, a fogazata nem hiányos, nincs benne törés. Azt mondta, a genetikai kockázatunk nem igazán jelentős és hogy szerinte még a vérvétel is teljesen felesleges :) Ja és közölte, hogy ez bizony már megint egy jó nagy baba és borzasztó eleven :D

Szóval úgy tűnik, mégis velünk van a szerencse és az egy hét ijedségen és számtalan ultrahangos zaklatáson kívül nincs más baj a mi kis szuperbabánkkal. (köszönömköszönömköszönöm)

Mert nem szuperpötty ám, hanem szép nagy baba, bizony. Láttuk tegnap és ma is mindenét, láttuk, ahogy ficánkol, ahogy ásít, ahogy szopja az ujját, ahogy próbálja eltakarni az arcát, hogy vége legyen a nagy macerának. A múlt héthez képest sokkal szebb, sokkal felismerhetőbb volt, nagyon boldog voltam, ahogy néztem. 

És ami még fontosabb: 100%-osan megmutatta mindkét orvosnak, hogy bizony mégsem kislány :) Úgy tűnik, ismét egy erős, nagy, eleven kukacossal bővül a család ismét. Igencsak kisebbségben maradok, de bánomisén :D 


kuki.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: fotó jövő betegség terhesség ultrahang orvos kérdések ajándék boldogság problémák fejlődés érzések csoda anyaság kisfiú félelmek ijedség hiperstimuláció ajakhasadék Egészség hamis riasztás szájpadhasadék

A bejegyzés trackback címe:

https://hiperterhes.blog.hu/api/trackback/id/tr1011839141

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.