2013.12.10.
13:37

Írta: zsmaria

Az érzelmek 50 árnyalata - avagy az első 15 nap

Kicsivel több, mint két hete megtörtént a csoda, megszületett gyermekünk, akire oly régóta vártunk. Két hete anya vagyok. Két hete család vagyunk. Köszönöm mindenkinek, aki szurkolt értünk, aki gondolt ránk, aki szeret minket, aki érdeklődött, telefonált, írt. És elnézést, amiért nem jelentkeztem eddig. Egyszerűen összefolynak a napok és bár úgy tűnik, nem történik semmi, nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára ennyire fáradtnak :)

Hogy mi is történt az elmúlt napokban? Azt hiszem, nem lehet érzékletesebben leírni, mint ha azt mondom, hogy 2 hét leforgása alatt átéltük az érzelmek minden létező árnyalatát :)

Fájdalom, düh, aggódás, félelem, irigység

- szülés után nem kaptam kézhez a kisbabámat. Szinte azonnal elvitték, csak forgattam a fejem, miközben műtöttek, hogy pár pillanatra meg tudjam nézni, mégis ki bújt ki a hasamból

- sem a szülés estéjén, sem az azt követő napon nem kaptam meg Ádit, míg a többi anyuka 3 óránként szoptatta, babusgatta a kicsijét, én egyedül feküdtem az ágyban, csöndben, kis irigységgel és nagy adag félelemmel a lelkemben. Nem értettem, az én drágám miért nincs velem...

- azt a három órát, míg az orvost vártuk, hogy megtudjuk, mi történt vele és miért vitték át az újszülött klinikára, nem kívánom senkinek. Ekkora félelmet, aggodalmat és féltést még életemben nem éltem át - sem én, sem a párom. Mindemellett rettenetesen dühös voltam: meddig még? mit kell még átélnünk, milyen próbatételek jönnek még??

Akaraterő, feszültség, szorongás

- Még kórházban voltam, mikor azt mondták, hogy ha késznek érzem magam, a párom áttolhat a csecsemőklinikára, hogy találkozhassak a kicsivel. Ez a lehetőség akkora energiát adott, hogy az addig érzett letargia pillanatok alatt elszállt. Már csak egy dolog járt a fejemben: nem fekhetek egész nap az ágyban, hiába fáj, mozognom kell, fel kell kelnem, erőt kell gyűjtenem, hogy átmehessünk. Innentől rohamos volt a gyógyulás. Az első napokon még kínok közt vergődve vánszorogtam el a mosdóba. Aztán sikerült elsétálnom a nővérszobáig. Végül egyedül öltöztem fel és igyekeztem mindent megcsinálni, amit csak tudtam, hogy minél kevesebb segítséget kelljen kérnem. Hajtott a tudat, hogy ha elég erős leszek, végre a karomban tarthatom a kisbabámat. 

- Az első találkozást követően felajánlották, hogy ha hazaengednek, bejárhatok szoptatni a kicsit (felajánlották az anyaotthont is, de már a gondolattól kiborultam, hogy még ki tudja meddig kórházban legyek. Inkább vállaltam a napi többszöri bejárást). Először csak napi egyszer mentem. Aztán kétszer. Aztán azt mondták, mehetek háromszor is. Ennyit még életemben nem rohangáltam, taxiztam, utaztam, mint abban a pár napban. Úgy, hogy közben a mozgás és én még nem voltunk akkora barátok :) De nem igazán érdekelt, hogy fáj, mert nem az volt a fontos... 

- Míg én lefoglaltam magam az utazással, az intézkedéssel, Ádi fogadásának előkészítésével, nem volt időm a lelkemmel foglalkozni. Helyettem a férjemen jött ki a baby-blues, egyik napról a másikra nyakába szakadt a valóság és rengeteg-rengeteg érzelem, amivel nem igazán tudott hirtelen mit kezdeni. Elkezdett aggódni, szorongani, félni a jövőtől és félteni minket. Sosem volt valami jó az érzelmek kezelésében, ezért a lelkében dúló vihar a testére is hatással volt. Talán mostanra jutottunk el odáig, hogy javulni kezd a helyzet és sikerül feldolgoznia az elmúlt hetek élményeit. Addigis anya helyt állt lelki fronton, tudván, hogy rendbe kell hoznia a párját, mert később ő szorulhat majd erős lelki támogatásra :))) 

haza.jpgBüszkeség, szeretet, idegeneség-érzés

- Törpikénknek mindenki csodájára járt: születéskor a méretei miatt kapott dicséretet, az újszülött klinikán pedig a nővérek, védőnők személyes kedvence volt, nem csak azért, mert a sok koraszülött babához képest örültek, hogy rajta végre van mit fogni, hanem mert alapvetően nyugodt, békés baba akkor, ha az evéssel nem volt gond (anya nem késett el az etetésről :))) Ha elkéstem, már az ajtóban hallottam csöpp kisfiam éktelen, mással össze nem hasonlítható óbégatását :D 

- A férjemmel minden nap legalább egy órát ültünk etetés után az inkubátor mellett és csak csodáltuk-csodáltuk a kis teremtményt, akit világra hoztam. Amíg haza nem jöttünk vele, olyan hihetetlennek tűnt az egész: ott volt ez a kisfiú, a nap nagy részében elzárva tőlünk, csak látogathattuk. Olyan érzés volt, mintha kölcsönkapunk volna egy játékbabát, hogy megnézhessük, milyen. Hatalmas szeretetet éreztem iránta, de nem éreztem a felelősséget és a szülőséget, még úgy sem, hogy a kórház összes dolgozója következetesen anyának szólított minden helyzetben. Csak a hazaérkezésünk utáni első, együtt töltött napon szakadt rám a változás súlyának érzése. Amikor a nap ki tudja hányadik szoptatása alatt arra gondoltam, hogy "atyaég, mostantól fél-egy évig a nap nagy részében rajtam fog csüngeni valaki :))"

Felelősség, fáradság, izgalom, ismerkedés

- 1 hét eltelte után, november 29-én végre eljött a nap, hogy hazahozhassuk Ádit. "Átadás" előtt megtanítottak minket fürdetni, megmutatták, mit mivel kezeljek, tisztítsak, átadták a zárójelentését (döbbenet, hogy egy hét alatt mennyi vizsgálatot végeztek rajta - ilyen szempontból előnyben vagyunk sok más babához képest :), segítettek felöltöztetni a szép "hazajövős" ruhába és betenni őt a hordozóba. Innentől minden tőlünk függött. Ádi édesen aludt a hordozóban, meg se kottyant neki a hideg, az, ahogy apu behegeszti őt a kocsiba és az sem, ahogy indulás előtt 10 percig kétségbeesve keressük a kocsikulcsot, amit apu a nagy hegesztés közben vélhetően idegességében jól elkavart valahová. Na, gondoltam, ez is jól indul. Totál fejetlenek vagyunk. A gyerek meg tűri :) Jó lesz ez :DDD

- A hazaérkezésünk utáni hétvége történései összefolynak: jöttek látogatóba a boldog és büszke nagyszülők, Ádi csuda jól bírta a strapát, sokat aludt és jól evett, anya meg örült, hogy kapott egy mintababát. Akkor még nem tudtam, hogy az újszülöttek az első héten sokat alszanak :) Miután a vendégek elmentek, anyukám maradt egy kicsit, hogy segítsen a baba körüli teendők ellátásában. Mondtam neki, hogy a kórházban egész jól megtanítottak szoptatni, pelenkázni (ha optimistán nézzük a dolgokat, ez is a történtek egyik pozitív vonzata, nem voltam tök béna, mikor hazajöttünk), így inkább a lelki támogatásra nyújtok igényt tőle. Az első napok aránylag nyugodtan teltek, annyira sok tennivaló nem volt, így anyukámnak keresnie kellett a feladatot :) Én pedig örültem és büszke voltam a kicsi fiamra és nagyon szép első napokat töltöttünk együtt a nagyival. 

- Na de aztán ahogy teltek-múltak a napok és kisfiunk megszokta a helyét, valamint, hogy nagyon tudjuk szeretni (természetesen kézben, ringatva, simogatva), elkezdte bontogatni a szárnyait :) Először csak az éhes sírást ismertem. Aztán sikerült felismerni a tele a pelus óbégatást is. Utána nagy nehezen, de megfejtettük az -álmos vagyok- nyafogásból üvöltésbe csapó jelzését. És miután anyu hazament és itt hagyott minket a mi kis mintababánkkal, volt szerencsénk megismerni a fájdalmas, vigasztalhatatlan, ok nélküli üvöltést is, ami mint utólag kiderült, az érkező hidegfrontra fogható. (apropó frontok: a védőnő szerint nem csak a front, de a hideg-meleg, a szél, a telihold, anya idegessége, fáradsága, rossz álma is akkora hatással lehet a babára, hogy csillapíthatatlan sírással reagáljon rá. A reakcióm: "hát ez szuper":).

- Most tartunk az ismerkedés szakaszában, minden nap újabb és újabb információkat tudok meg újszülöttemről és ahogy látom, ő is kezdi egyre jobban érezni magát. Már kommunikálunk, beszélek hozzá, mesélek neki és a nyafogós sírásait is képes vagyok nevetve kezelni (legtöbbször). A fájdalmassá váló sírás elviselésére viszont sajnos mint kiderült, teljesen alkalmatlan vagyok, eddig egyszer próbáltuk meg, hogy hagyjuk, hadd sírja ki magát a kiságyban anélkül, hogy felvenném. A következmény: baba az ágyban bőg, anya a konyhaasztalnál.  Az eredmény: baba: anya - 1:0 :)))

Mindent összevetve eddig nem érzem, hogy olyan borzasztó nehéz dolgom lenne: még csak egyszer borultam ki kicsit, nincsenek hangulat-ingadozásaim, ha kétségbe is esek, hogy mikor mi a teendő, végül minden elég gyorsan megoldódik, a kicsivel pedig előzetes elképzeléseimmel ellentétben meglepően jól kijövök. Féltem attól, hogy fogok hozzáérni, mit fogok vele csinálni, féltem a szoptatástól, nem akartam tejcsárda lenni és zavarba ejtőnek éreztem a gondolatot, hogy valaki a csupasz mellemen csüng :) És most mégis minden jön magától, olyan természetesen és gond, rossz érzés nélkül, mintha mindigis ezt csináltam volna. Csodás a természet, meg kell hagyni. Csodás, hogy lehetővé tette, hogy mindezt megélhessük.

1 komment

Címkék: szülő szülés kórház szoptatás fejlődés hétköznapok felelősség érzések nevelés félelmek pelenka hazatérés inkubátor kommunikáció a babával

A bejegyzés trackback címe:

https://hiperterhes.blog.hu/api/trackback/id/tr95682014

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Molnár Józsefné Vali 2013.12.11. 13:52:16

Csoda aranyos, hatalmas baba:)