2013.11.25.
08:40

Írta: zsmaria

Szüléstörténet 2. fejezet: A fiú születése

Hol is hagytuk abba? Kicsit fáradt voltam az elmúlt napokban, nehéz újra felvenni a fonalat :)

Szóval november 21-én este 7-kor megérkeztünk a szülőszoba elé, felkészülten, otthon minden rendbe rakva, kimosva, elpakolva, csomag kész, a lelkem kevésbé. A szülőszoba ajtaja előtt összefutunk egy ismerős kismamával, aki elmeséli saját szülési sztoriját, ami mindenféle borzalmat tartalmaz. Miután elmennek, összenézünk a párommal, hogy na, ezt pont most pont nem kellett volna hallanunk :)

Photo 2013.11.21. 20 28 42_2.jpgElsőként bemegyek én, felveszik az adataimat (immár kb ezredszer az utóbbi hónapokban), majd kapok egy randa kórházi hálóinget és egy barátságos kis hashajtó kúpot (a beöntés helyett), mondván, 20 percig még sétálgassak, aztán irány a wc. A 20 perc pont arra jó, hogy elköszönök a páromtól, majd irány a feladatteljesítés :) Ez után megkapom a méhszájérlelő kúpot, majd ctg-re kötnek és befektetnek egy kis lyukba, a megőrzőbe. Mint kiderül, ott töltöm az egész éjszakát. Ami ha nagy a forgalom (sok a szülés), hatalmas hangzavart és nulla pihenést jelent. De szerencsém van, az éjszaka nyugis, egy kismamával találkozom csak fél 2 felé, aki 2-3 perces fájásokkal jön be. Hát hozzá képest nekem semmi szülésre utaló érzésem nincs egész éjjel. Kicsit fájdogálok ugyan, görcsölgetek és néha a gép kimutat pár fájást, de annyira elhanyagolható, hogy simán tök jót alszom az éjjel. Leginkább az zavar, hogy sokat vagyok ctg-n, 1 pózban kell maradnom, már zsibbad mindenem és feszíti a bőrömet a tapasz. A gép persze babát is idegesíti, ezért a szokásos éjszakai pörgését néha még kiegészíti egy kis extra aktivitással. Ez felkelti az ügyeletes nővérek, orvosok figyelmét, tanakodnak is sokáig, hogy vajon minden rendben van-e. De mivel a szívhang emelkedések mindig a mozgáshoz köthetők, végül megnyugodnak. 

Reggel 7-re várom a doktoromat, hogy az esti eredmények alapján felvázolja a továbbiakat. Nem nagyon vázolgat, az időközben megérkezett szülésznőmmel felültetnek a vizsgálóra, megállapítják, hogy a méhszáj 3 ujjnyi lett (1-ről indultunk, reménykedem) és mielőtt bármit kérdeznék, már le is fognak és burokrepesztés. No hát az nem valami vidám dolog. Doki kotor bennem, én meg más opció nem lévén mászok előle hátrafelé a vizsgálóasztalon, mint valami hülye rák. A szülésznő visszahúz, lefog. Ezt párszor eljátsszuk. Mint utólag kiderült, nem csak burokrepesztés volt ez, hanem a méhnyakam be volt gyűrődve a burok alá, azt kellett kézzel kirángatni onnan. Hát ilyenek is vannak, megtudtuk :) A repesztés után alig van magzatvíz, ami elfolyna, ebből is látszik, hogy nem halogathattuk tovább a szülést.

Ezután megkapom a szülőszobám, beköltözünk, szólok a páromnak, hogy induljon és amíg várom, megkapom az oxitocin-os infúziót, hogy beinduljanak a fájások és tovább nyílhasson a méhszáj. Az infúzió miatt rendszeresen ctg kontrollon vagyok, plusz ugye akárhová megyek, követ egy ragaszkodó természetű infúziós állvány. Már itt éreztem, hogy ennyit a fejemben elképzelt szülésről :) A korlátozások mellett igyekszem kihasználni a rendelkezésre álló lehetőségeket, vajúdok az ágyon, a nagy labdán, állva és ülve is, igazából hosszú távon sehogy se jó, szóval váltogatom a pózokat. A párom cuki, jól áll neki a műtőscucc, amit kötelező volt megvenni, el is tesszük magunknak emlékbe :D

Az elején még elég vidám és bizakodó vagyok. Hiszen az esti kis "semmi"-hez képest mostmár valódi fájdalmakat érzek, nem lehet ignorálni őket. Ez csak jót jelenthet, így biztosan tágul a méhszáj, gondoljuk. Fél 11-kor újra megvizsgálnak, ekkor már nem minden fájdalomhullámnál őszinte a mosolyom, de még vígan elbeszélgetek mindenkivel, csak néha pár percre "leszakadok" a társalgásból. Fél 11 -kor még mindig 3 az értékem. Ez az első elkeseredés. De még reménykedünk. Jó a szobában a hangulat, a szülésznő szinte végig velünk van, beszélgetünk, válaszol minden technikai jellegű kérdésre, de van, hogy megváltjuk a világot és a magyar oktatás színvonaláról elmélkedünk. Időközben betéved pár orvostanhallgató, egy svéd kislány végül minket tüntet ki bizalmával, örül, hogy végre valaki beszél angolul :) Ott van velünk, megkér, hadd maradjon a szülésnél is, jó fej, úgyhogy beleegyezünk. Vele is jól elmulatunk. Közben nálam bedurvul a vajúdás, a fájdalom egyre és egyre erősebb, mutatja a gép is, hogy ennél nagyon nincs erősebb érték. A baj csak az, hogy nincs benne semmi rendszer, néha van egy nagyobb szünet, majd egymás után, szünet nélkül, akár 2-3 hullámban jön a szívás ... Ez az oxitocin hatása. Érzem, hogy a babának sem jó, folyamatosan kemény a hasam és persze nekem sem jó: a beszélgetés alatt már ki-kicsúszik belőlem pár halk káromkodás egy-egy sikkantás. De még így is egész jól bírom, azt hiszem, csendben vagyok, párszor elkerekedik a szemem és furán nézek ki, de tartom magam. Ha kicsit jobban betorzul az arcom, a kis orvostanhallgató lány azonnal szól, hogy lélegezzek, bíztat, mosolyog. A párom fogja a kezem, megnevettet. Még dolgozik is néha közben, a telefonja segítségével, skype-on rendezi az ügyfeleket, alkalmazottakat :) Csak az zavar meg, hogy közben a többi szülőszobából olyan durva sikolyokat, fájdalom hangokat, üvöltéseket hallunk, hogy megijedek: mit élhetnek át ők és vajon ahhoz képest én hol tartok??? 

Az utolsó 1-másfél óra már összefüggő fájdalom. Körülöttem az emberek, próbálom tartani velük az ütemet, nem elveszteni a fonalat, de már nem igazán érzékelem a külvilágot. Arra koncentrálok, hogy túl legyek a következő perceken és hogy rendesen vegyem a levegőt, hogy a baba se ijedjen meg. Már mondom a páromnak és a szülésznőnek, hogy lassan elérem a tűréshatáromat és mivel nem érzem, hogy bármi értelme lenne (értsd: órák óra semmit nem tágultam), a császár megváltás lenne már. A szülésznő megkérdezi, kérek-e epidurálist, mondom neki, hogy ha műtőbe megyünk, felesleges, azt a hátralévő kis időt kibírom. Ez után kéjgázt ajánl fel, azt elfogadnám, de mint kiderül, annyian szülünk egyszerre, hogy nincs felesleges eszköz. Szóval úgy döntök, tűrök még egy kicsit. 2-kor bejön az orvos, gyorsan megvizsgál, közli, hogy még mindig ugyanott tartunk, majd már suhan is tova. A szülésznő rám néz, hogy hát nem akartam megkérdezni a műtétet? Mondom de, de kissé be vagyok lassulva, magamhoz se térek, doki már hipp-hopp itt volt, nincs itt. Aztán eszembe jut, hogy ezt kb két óránként csinálta eddig. Aztán az jut eszembe hogy én két órát még így ki nem bírok... Szólok páromnak, hogy fusson a doki után és azonnal hozzák vissza nekem :)

Bejön végre az orvos, megbeszéljük, hogy valóban nincs értelme tovább halogatni. Még egy kis türelmet kér, mert a szomszédban a másik kismamája épp szül, tolófájásai végén jár. Azt mondja, ha vele végzett, megyünk a műtőbe. Ez bíztató. Aztán persze kiderül, hogy szegény kolleginánál se komplikációmentes a vége, így a szokásos pár perces tolófájások elhúzódnak úgy fél órát. Mi végighallgatjuk. Én már nagyon nem bírom. Végre felhangzik a csecsemősírás, majd néhány perc papírmunka után jön az orvos ismét: még egy kicsit bírjam ki, foglalt minden műtő, de intézkedik, megyünk, amint tudunk. Ez még úgy fél órát jelent, de nekem már beláthatatlan időnek tűnik, mintha soha nem akarna vége lenni az egésznek. Ráadásul a műtőre várakozás alatti fél órára már bekötik a katétert, szóval nem elég megküzdeni a fájdalommal, de jön hozzá a katéter égő-csípő-borzasztó kellemetlen érzése. Alapból lehet, meg se kottyanna, de eddigre már eléggé idegesít :)

3 óra körül végre elvisznek a műtőbe, komolyan, megváltásnak érzem. A gerincérzéstelenítés meg se kottyan, sőt, kifejezetten élvezem a helyzetet, a körülöttem tevékenykedő 5-6 aneszteziológust és műtősfiút, viccelődünk, beszélgetünk míg én a műtőasztal szélén ülök, hogy előkészítsenek. Kapok óriás kéz és lábzsákokat, alapos fertőtlenítést, hajhálót és mindenféle vicces eszközt. Közben a külföldi gyakornok lány figyel és mint utólag megtudom, folyamatosan tudósít a kint várakozó páromnak és a szülésznőnek. Az érzéstelenítés után felfekszek a műtőasztalra, az egyik műtős egy jéggel teli zacskót pakolgat a testrészeimre, mindig kérdezi, érzem-e a hideget, így teszteli, mikortól válik érzéketlenné az alsó felem. Az egész nagyon vicces, szürreális, olyan mintha elraboltak volna az ufók és épp kísérletezni készülnének: fekszem egy asztalon, nem érzek semmit, az asztalt gombnyomásra döntögetik fel-le, ide-oda, a szemembe éles fények világítanak, körülöttem serényen tevékenykedő emberek. Miután előkészítettek, megjön az orvosom és egy asszisztens, nekiállnak a műtétnek. Az arcom elé nagy kék ponyvát takarnak, így nem sok mindent látok. Nem is érzek sok mindent, csak hogy ráncigálnak asztallal együtt egy kicsit erre, egy kicsit arra, néha a mellkasomra dobálnak valamiket (műszerek? a belső szerveim? :)) fogalmam sincs róla), néha a kék ponyvára csapódik pár vércsepp. És közben majd elalszom, olyan fáradt vagyok, jó egy kicsit semmit nem csinálni. Meg is kérdezem, hogy nem baj-e ha elalszom közben, erre nevetnek, hogy nyugodtan, ahogy érzem, csak le ne maradjak a szülésről :) Mondom ok, akkor még tartom magam :DD 

Egyszercsak meghallom AZT a sírást, szinte abban a pillanatban mondják is, hogy... na nem azt hogy gratulálunk. Hanem szinte minden orvos és műtős szájából ugyanaz hangzik el: "Hű, mekkora baba" :) És csak utána jön a "Gratulálunk, anyuka". Egy gyors pillantás oldalra, megmutatják a kis törpöt, hangos, mérges a világra, kis kék-nyálkás-piros és rettentően csúcsfejű. (tényleg mint egy kis ufó). De a miénk. Azonnal oda az álmosság, sírok, mosolygok egyszerre és tekergetem a nyakam, hogy lássam, amint a csecsemős orvos ellátja. Szegénykémet pakolják ide, oda, mintha valami kis rongybaba lenne, ő közben óbégat továbbra is. Arra gondolok: tényleg nem zavar a sírása, milyen furcsa... Az orvos gyorsan elmondja, hogy 10/9-es az Apgar értéke, majd el is viszik a műtőből. Én pedig csak nézek utána könnyes szemekkel. Még fel se fogtam.

Megszületett a kisfiunk. A kis hiperbabánk. Akit évek óta várunk. Anya lettem.

És egyszerre éltem át természetes szülést és császármetszést. Ki gondolta volna :) Legalább van összehasonlítási alapom.

Ja és mint utólag kiderül, esélye se lett volna Ádinak természetesen megszületni, mert a szeméremcsontjaim a keskeny csípőm miatt olyan közel voltak egymáshoz, hogy a kicsi feje nem fért volna át sosem. Szóval ezért nem tágultam és ő ezért volt hetek óta olyan pörgős, mozgolódós, jött volna a kis drága, de nem tudott. És ezért olyan kis csúcsfejű :DD

Közben odalent továbbra is húznak, vonnak, rángatnak, nem érzem és nem is különösebben érdekel. Becsukom a szemem, pihenek.  A továbbiak összefolynak. Tudom, hogy áttesznek az ágyra, tudom, hogy levisznek a műtős osztályra, tudom, hogy ott fekszem az ágyon, hogy először nem érzek semmit, de rettentően remegek és nem tudom abbahagyni. (mint utólag kiderül, a kimerültségtől). Nem tudok sms-t írni, olvasni, telefont nyomkodni. Próbálom a lábam mozgatni, nagyon vicces érzés, hogy tudom, mit mozgatnék, de nincs fölötte kontrollom. Azt viszont nem tudom, mikor láttam újra a férjem, kivel és mit beszéltem, mi történt délután. Biztosan bejöttek meglátogatni, de fogalmam sincs, hogy mikor. Mint ahogy arról sem, hogy miről beszéltünk. Rémlik, hogy este még a lányokkal trécseltünk hajnalig, mindenki tele volt élményekkel, érzésekkel. Aztán aludni próbáltunk és felkészülni a következő napra, a babával való találkozásra. Ami nálam sajnos szintén nem az ideális forgatókönyv szerint alakult. 

De ez már egy következő történet.

1 komment

Címkék: szülő szülés szüléstörténet kórház problémák születés méhszáj terhesség utolsó hónap

A bejegyzés trackback címe:

https://hiperterhes.blog.hu/api/trackback/id/tr305654396

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Molnár Józsefné Vali 2013.11.25. 20:37:57

Sok boldogságot kívánok Nektek és persze jó egészséget,ügyes voltál Marika!:)