2017.02.23.
14:42

Írta: zsmaria

Gong és harmadik félidő

Döbbenet, de beléptem a harmadik trimeszterbe. Pedig nemrég volt, hogy elbénáztuk a gyógyszer adagolást, nemrég kezdte Ádi az ovit, nemrég szomorkodtunk, hogy jött a hideg meg a tél. 

16933823_10212770812373152_1596682913_n.jpgÉs lám, huss, elszaladt az idő, újra itt a tavasz, süt a nap, a hasam pedig rendületlenül nő.

Ha nem írnák az okos kalkulátorok és terhesség hétről-hétre útmutatók, akkor is tudnám, hogy ez már a harmadik trimeszter. Már nagyon terhes vagyok. A testem és a lelkem is érzi:

- egyre többször kapom magam azon, hogy a külvilágot gépiesen ugyan, de érzékelem, teszem a dolgom, de a szívem, a lelkem valahol odabent jár. Kezem a pocakomon, érzem-figyelem a kis Áron minden rezdülését és a gondolataim körülötte forognak. Mit csinál odabent? Boldog, jól érzi magát? Ha rugdos, az jót vagy rosszat jelent? :) Milyen lesz majd? Milyen lesz a szülés? Milyen lesz az első pár hét/hónap/év együtt? Milyen lesz nekem két gyerekkel? Mennyire változhat még meg az életünk? Mennyire tudok rá felkészülni?

- a figyelmem "osztódása" miatt az agyi kapacitásaim is érzékelhetően lecsökkentek. Egyre többször elfelejtek dolgokat és ami a legviccesebb: triviális dolgokat. Például sokszor kapom magam azon, hogy állok a bejárat /bankautomata előtt és pillanatokon át gondolkozom, hogy milyen pin kódot is kell beütnöm :)

- bár az energiaszintem kicsit magasabb, amióta emelt dózisban szedem a vasat, de fizikailag egyre többször szembesülök a saját korlátaimmal. Egy laza, kötetlen bálozás után (amikor nem is táncolok, csak állok-ülök, eszek-beszélgetek) a combjaim begörcsölnek, a hátam beszakad és a méhem is görcsöl fél napig. Egy családi kirándulás előtti pakolás végén le kell ülnöm, mert alig kapok levegőt, a gyomorsavam a torkomat támadja és teljesen kimerülök. 

- A pocakom is kezd zavaró méreteket ölteni: oldalt fekve olyan érzésem van, mint a Farkasnak a mesében, akinek a hasát teletömték kővel. Paff, lehúz a súly és már sehogy sem jó, minden kényelmetlen:) Kanapéról, alacsony ágyról már csak akkor tudok felállni, ha hátulról megtolnak vagy megpróbálom a saját magam által kifejlesztett, kicsit sem sikkes ám annál bálnásabb felülési-felállási módot alkalmazni. 

Mindemellett hiába is akarnék bárhová máshová figyelni, folyamatosan együttélek a hasamban ficánkoló, egész nap mozgolódó, kíváncsiskodó kis sárgadinnyényi méretű manóval, aki minden pillanatban emlékeztet arra, hogy itt van, valóban, csoda történt megint és szülők leszünk megint és hamarosan találkozhatunk vele, a mi kis egyedüli harcosként induló, mindent túlélő szupererős és szuperkitartó fiunkkal :)

Már alig várom. Van egy olyan érzésem, hogy bármennyire is közhelyes, a következő 3 hónap borzasztóan lassan és közben rettentően gyorsan el fog telni :D

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: jövő szülés várakozás idő érzések anyaság magzatmozgás pocakfotó hátfájás

2017.02.09.
15:31

Írta: zsmaria

Vérszegényen, mégis aktívan

Már megint vérszegény vagyok. Meg sem lepődöm. Bár az igazat megvallva próbáltam elkerülni, már a terhesség elejétől szedek emelt adag vasat, de még ez sem volt elég. A II. trimeszteres vérvételen pont ugyanolyan gyatra értékeket produkáltam, mint az első terhességemnél. Az orvosok persze előbb a vérképemre néztek, aztán az arcomra és egyből magabiztosan közölték, hogy látszik, milyen szarul vagyok :D Mondom, de nem is vagyok, vagy ha egy kicsit igen, az a nátha miatt van. Erre az orvos: azért kapok el minden betegséget, mert ilyen legyengült immunrendszerem van, ilyen vérszegény vagyok. Nofene, köszi.

Hát így állunk. Néha azon gondolkodom, mi lenne, ha lenne is energiám :D

Jó, annyit azért érzek, hogy sokat aludnék. és ha ágyat érez a fejem, azonnal ki tudok dőlni.

Vagyis inkább csak tudnék. Az utóbbi két hetemet megédesítette, sózta, keresítgette drága kisfiam, akit először mezei náthával, kis köhögéssel tartottam otthon egy hétig, majd szokás szerint nem működtek a házi gyógymódok szóval még maradhatott itthon 1 hetet hőemelkedéssel, antibiotikummal, stb. Ebben az a jó, hogy különösebben nincs rosszul a gyerek, élénk, aktív, vidám, tenne-venne, de épp annyira beteg, hogy ne vigyem közösségbe. Az viszont nem jó, hogy 1, én fáradékonyabb vagyok a fentiek miatt. 2, az elmúlt két hétben a szmog/jégeső/ónos eső/beteg gyerek/beteg anya tényállások miatt nagyjából ki sem mozdulhattunk a lakásból. 

Szóval két hete élek együtt, összezárva 0-24-ben egy túlpörgött tasmán ördöggel :D Akinek azért persze egész nap akad dolga, tesz-vesz, játszik, dolgozik, nincs ideje semmire és alapvetően hagy engem pihenni, amiért külön hálás vagyok neki. Node rutinos gyerekesek tudják, hogy ha a gyerek nincs levegőn, akkor 1, nem fáradt, nem akar elaludni az istennek sem. 2, nem elég éhes a főételekhez, viszont unalmában sokat nassolna. 3, a beteg gyerek általában több mesét néz, így észre sem vesszük és függővé vált :) Úgyhogy volt kihívás bőven, fáradság ide vagy oda, futjuk minden nap ugyanazokat a köröket, harcokat. Lekötni Ádámot. Ha dolgunk volt valahol, kizökkenteni és rávenni az indulásra. Evésidőben rábeszélni az evésre. Alvásidőben 1.5-2 órákat várni, míg képes lenyugodni és elaludni. Nem tudom, más gyereke hogy van vele, de az én fiam alvás előtt képtelen ellazulni. Születése óta folyamatos beszéd + mozgás jellemzi azt a 20 percet vagy akár 2 órát, míg lenyugszik és elalszik. Folyamatos. Nagyon durva. Nagyon vicces. És mindig ilyen volt. És én a mai napig nem tudtam megtanítani ellazulni. Keze-lába-szája együtt jár, míg anya próbálja nyitva tartani a szemét, hogy azért ne ő aludjon már el hamarabb, mert akkor tuti lelép a gyerek az ágyból :) Nem egyszerű. 

El is vesztettem a türelmem párszor az elején, bevallom őszintén, az oviból hazatérve békésen eljátszogató, bújós fiam után egészen nehéz volt átállnom a régi örökmozgó énjére és arra, hogy mindenért meg kell harcolnom vele. De miután én is átprogramozódtam, inkább nevetünk, mint vitatkozunk :) Mindemellett gőzerővel dolgozom/próbálok dolgozni, rengeteg teendőt felhalmoztam magamnak erre a hátralévő pár hónapra. Szóval nem unatkozunk és egyelőre mindenre van is energiám. Hát mi lenne, ha még ennél is több lenne :DDD

Közben a kisebb fiam is bepörgött, a legutóbbi blogos jellemzése óta feléledt a drága, ami annak köszönhető, hogy befordult. Szóval amit eddig éreztem halovány ficánkolásokat odalent, azt pár hete fent és erőteljesen és rendszeresen kapom, imádom :) Jó érezni, hogy itt van és minden rendben van vele. Már nyom vagy 1 kg-t a legutóbbi UH szerint és a neve is megvan: újabb 4 betűs, Á betűs érkezik a családba: a kicsi Áron. (Ádámunk szerint Áron Gidir - a Gidir nem létező név, az ő fejéből pattant ki. Google-ben megnéztük, egy szomáliai törzs neve :D)

Hát így foglalnak le a fiaim nap, mint nap, én pedig élvezem nagyon, még akkor is, ha morgolódok épp. És mostanság egyre többet eszembe jut, hogy amikor égnek áll a hajam a tennivalóktól, a fiamtól, a saját dolgaimtól és azt hiszem, nem bírom már tovább, akkor vajon mi lesz mondjuk fél év múlva... Jobb lesz, ha addig feltöltöm a vasraktáraimat, kelleni fog az a kis plusz energia :)

 

Szólj hozzá!

Címkék: munka család evés szülő alvás terhesség itthon hétköznapok nevelés anyaság kisfiú altatás magzatmozgás dackorszak vérszegénység vérkép kommunikáció a babával

2017.01.21.
20:24

Írta: zsmaria

Mégis valami más

Hasonlóan indult mindkét terhességem. Várható volt, hogy hasonlóan is folytatódik. De mégis, ez most valami más. Anno Ádámnál is leírtam, hogy a pocakomban való viselkedése alapján milyennek képzelem, milyen személyiséget képzelek el hozzá és hogy önbeteljesítő jóslat volt-e vagy sem, nem tudom, de nagyon beletrafáltam anno.

Öcsike viszont teljesen más.

Mozgás: Míg Ádám végig nagyon aktív volt a hasamban, nagy rúgásokkal és ütésekkel jelezte azonnal, ha valami nem tetszett neki (kényelmetlenül feküdtem, túl hangos, túl gyors volt valami, stb.), Öcsike már rájöttem, háttérbe szorul, illegalitásba vonul, ha valami zavarja és csak akkor jön elő megint, ha nyugodtak a körülmények.

Étvágy: Ádi anno engem, a hús és chips-evőt csoki, torta, tejszínhab, sütievésre késztetett egészen mértéktelen módon (legalábbis nekem, aki nem szereti annyira az édességet, az volt) Meg is látszik, a fiam jelenleg is leszoktató kúrán lévő csokifüggő :D Öcsi ezzel szemben megdöbbentő módon racionális és egészséges: leveseket, főzelékeket (!), salátákat, gyümölcsturmixokat tesz vágyaim tárgyává. Anyukám kelkáposzta főzeléke vagy egy jó húsleves vele maga a kánaán.

Jelenlét: Ádi folyamatosan jelt adott magáról, nem lehetett nem észrevenni, hogy velünk van, már magzat korában sem. Öcsi pedig néha úgy elvonul, hogy aggódni kezdek, minden rendben van-e vele. 

Helyezkedés: Ádi folyamatosan a gyomrom, tüdőm, bordáim tájékán pörgött, oda irányozta a legerősebb rúgásokat és ütéseket, néha alig kaptam levegőt. A kistesó pedig nem rúg, nem üt, csak finoman, halkan bugyborog, méghozzá valahol nagyon lent, a húgyhólyagom környékén. Pisilést nem is tudok visszatartani, mert folyamatos nyomást gyakorol odalent a szerveimre.

És hogy én mindezekből mit érzek, mire következtetek? Valamiért olyan érzésem van, hogy kapok egy teljesen más személyiséget. Öcsike egy kis buddha. Semmilyen probléma, hangzavar, anyai stressz nem tudja kizökkenteni, ő vígan elvan a helyén, békésen, nyugodtan, sokat pihenve-aludva, mintha tudná, hogy idekint azért nehezebb lesz majd megőriznie a békességét :) Harmóniában van magával, velem, a környezetével és ösztönösen tudja, hogy mire van szüksége, vágyik az egészséges ételekre, a nyugalomra.

Hát azt hiszem, ilyen lesz a mi második "gézengúzunk". Ha pedig bejön ez a jóslatom is, azt hiszem, nagyon jól fogok mulatni a két kis vacakon :) 

Szólj hozzá!

Címkék: jövő alvás érzések magzatmozgás kommunikáció a babával

2017.01.13.
11:49

Írta: zsmaria

Empátia, szomorúság, halál

Furcsa volt ez a hét. Ádám 3 hét betegeskedés után megint elkezdte az óvodát és emiatt vagy emellett, magam sem tudom, de mérhetetlen melankólia lett úrrá rajra egész héten. Újra be kellett szoktatni, péntekre jutottunk el odáig, hogy sírás, könnyezés nélkül menjen be a csoportszobába. De nem is a sírás volt furcsa, azt már kezdtem egészen megszokni tőle az ovi kapcsán :( Hanem a gondolatai, érzései.

Azt látom, hogy az ovival párhuzamosan egyre erősebben kötődik, ragaszkodik hozzám. Talán azt, hogy a hétköznapokban elengedjen, azzal kompenzálja, hogy az együtt töltött idő minden pillanatát ki akarja használni. Nélkülem nem akar menni sehová, sőt még velem sem: legjobban azt szereti, ha otthon ülök vele a földön, ő épít, én jelen vagyok és időről időre bevackolja magát az ölembe. Mindemellett kisajátította az éjszakáimat is, aminek őszintén szólva először nagyon nem örültem. Csak velem alszik el és amint eltűnök mellőle, ahogy mindig is szoktam, maximum fél órán belül felébred és megkeres. Akárhol talál, vagy a nappaliban vagy a hálóban, mellém fekszik és úgy alszik tovább. Ha nem talál, mert például épp fürdök, az apja mellett ébren megvárja míg végzek. Mint valami kis matrica. Megfigyeltem, hogy ha elalvás után mellette maradok, többször is megébred, felemeli a kis fejét és félálomban monitoroz, megvagyok-e még.

Elsőre bevallom, ez borzasztóan feldühített. Oly kevés szabadidőm van, az éjszakák egy részét úgy szerettem, hogy legalább az az enyém, a miénk a férjemmel kettesben. Hogy 9-től 12-ig csak ketten vagyunk. Beszélgetünk, filmet nézünk, egymás mellett dolgozunk. És most mindez semmivé lett. Az első pár alkalommal próbáltam ellenkezni a gyerekkel, lepasszolni apának, szülői tekintéllyel meggyőzni, hogy tanuljon meg már egyedül aludni, elaludni. De olyan heves, szívdobogásos félelmet és fájdalmat éreztem a fiamban akár a gondolatára is annak, hoy éjjel egyedül legyen, hogy egyik pillanatban magamnak is meglepően mély empátia szállt meg. Drága angyalom, hát ha most olyan életszakaszban van, hogy ennyire szüksége van rám, akkor anyjaként csak annyit tehetek, hogy megadom neki azt a biztonságot, amit keres. Nem taszíthatom el pont most saját önzőségem, igényeim miatt. Biztosan fog ez majd változni, mint minden más, pár hetet, hónapot pedig kibírok. Hamarosan úgyis érkezik a kistestvér, akkor pedig muszáj lesz megosztanom a figyelmem köztük.

El is mondta nagyon értelmesen, hogy attól fél, hogy egyedül van. És hogy ha én nem vagyok vele, akkor egyedül érzi magát, teljesen mindegy, hogy ki más van éppen mellette, ki vigyáz rá.

És az egyedüllétet érzi az óvodában is. Azt meséli, hogy egyedül játszik, egyedül marad, ha lassan öltözik, úgy érzem, nagyon magányos. Nap végén azt mondja, szomorú. Mikor megérkezünk, szomorú. Oviba menet legalább ezerszer megigérteti velem, hogy érte megyek, meg kell egyeznünk minden alkalommal a pontos időpontokban. Még 3 hónap után sem bízik abban, hogy nem fogjuk egyedül hagyni. Egyik nap bekísértem őt, éppen káosz volt, összevont csoport, óvó néni éppen feladatot adott a gyerekeknek, ezerfelé figyelt, kivételesen nem tudott odajönni az ajtóba, hogy átvegye Ádámot. Ádi kicsit várt rá, aztán ügyesen, bátran besétált a szobába és leült az első székre, amit talált. Úgy hagytam ott, hogy ott ücsörgött a kisszéken szomorúan és semmit sem csinált. Annyira megsajnáltam, hogy kíváncsi voltam, mikor oldódik fel vagy mikor megy oda hozzá valaki. Ezért kicsit vártam még a bejáratnál elbújva és pár perc után visszanéztem. Ádám ugyanott, ugyanúgy ült. Egyedül. Kutya se nézett rá. A szívem megszakadt érte, mert pontosan ilyen voltam én is. Egész úton hazafelé sírtam miatta. Persze, tudtam, hogy ez nem általános dolog, szerencsére az óvónénik és a dadusok is szeretik és jellemzően figyelnek rá. De tudtam, mit érez, mit gondolhat, mennyire kívülállónak érezheti magát a hangos, nyüzsgő tömegben...

A fentiek mellé jött adalékként még a szerdai délután, amikor lelkileg végérvényesen kikészültem. Mentem Ádámért az oviba, aki kiszalad hozzám, szája legörbül, először azt hittem, hogy a szokásos megkönnyebbüléstől, hogy megjöttem. De nem, köszönés után közli velem: "Jaj, anya én nagyon el vagyok keseredve." Kérdezem tőle, miért? Erre a következőket mondja: "Mert egyszer én is fel fogok menni az égbe. És akkor örökké lecsukódik a szemem. És nem mozog többet a kezem meg a lábam. És akkor soha többé nem látlak majd téged...." és a végén már zokogott. Én pedig köpni-nyelni nem tudtam. A mellettem ülő anyuka és Ádi óvó nénije árgus szemekkel nézte a jelenetet, hogy mit reagálok. Mit? Semmi értelmeset. Csak az óvó-védő ölelés, puszi, anya-mantra marad az eszközöm az én kis túlérett, túlokos, túlszomorú fiam megnyugtatására. És az ígéret, hogy ezt még otthon, sokszor átbeszéljük, ha szeretné. Beszéltünk már korábban is a halálról, előkerült a temetők kapcsán, a régen elhunyt dédik kapcsán és épp a napokban George Michael kapcsán is. Ádámnak a maga szintjén meséltem tudatosan természetes módon arról, hogy egy idő után megöregszünk, elfárad a testünk és itt marad a földön, a lelkünk pedig az égbe megy és ott él tovább az angyalok köztött. Ez úgy tűnt, megnyugtató információ volt eddig számára. Szándékosan nem kötöttem össze az elalvással, a szem behunyásával, nehogy emiatt féljen aludni. Inkább mindig a lélekről, a szeretetről és varázslatról beszéltem neki. És ennek ellenére az én okos, alig 3 éves kisfiam összerakta a képet. Az elmúlás véglegességéről, az elszakadásról. Alvás helyett az oviban ezen gondolkodott. A szívem másodszor szakadt meg aznap. Nem csoda, ha szomorú és fél egyedül lenni, ha ilyen hatalmas és súlyos gondolatok nyomják a pici szívét. 

És hogy mit tudok tenni azért, hogy tompítsam benne ezt a bánatot? Nem sok mindent, de igyekszem. Igyekszem tompítani a halál véglegességét és a testünkből kiszálló lufi metaforájával kézzelfoghatóvá tenni a lelkünket. Igyekszem megmutatni neki, hogy a halál nem végleges, a lelkek tovább élnek és boldogok. Igyekszem erősíteni és kézzelfoghatóvá tenni benne a köztünk lévő köteléket, hogy tudja, sosincs egyedül, lélekben és gondolatban mindig vele vagyok. És igyekszem levenni a sok terhet a lelkéről, közösen kitaláltuk, hogy a túl sok szomorúságot, mérget vagy épp örömöt elfújhatja hozzám, elviszi nekem a szél, és én majd megbirkózom vele, segítek neki. És mindemellett mesélünk-mesélünk-mesélünk. Remélem, ennyi elég lesz. 

Sosem gondoltam volna, hogy a gyerekvállalással ilyen súlyos feladatok is járnak és hogy én, a kommunikációs szakember is így le tudok bénulni majd pár ártatlan gyermeki érzéstől, kérdéstől...

Szólj hozzá!

Címkék: alvás gyerekszáj magány felelősség érzések óvoda anyaság szomorúság fantázia félelmek altatás nagyfiú nyugtatás anyaidő

2017.01.06.
16:28

Írta: zsmaria

Meghatódós babafotós és egyéb izgalmak

Az elmúlt egy hónap történései időrendben:

Az első tüszős mandulagyulladás a gyereknél

Nem volt egy leányálom, az biztos. Szegény gyerek, sajnáltuk rendesen. Azt hittük, ha ezen túl leszünk, egy ideig nyugi lesz. Háhá. Nyilván nem lett. A mandulagyulladással kezdődött és jó egy hónapig pár napos szünetekkel egyik betegségből a másikba esett a lelkem. És persze mellette mi is a férjemmel. Az az egy szerencsénk, hogy legalább felváltva kaptuk el az ovis bacikat, nem egyszerre :) Így egy életképes ember mindig volt a családban.

Nyaralás és hiszti a szuperhotelben

15902503_10212269425038782_33853047_o.jpgMikor kilábaltunk végre az aktuális bacikból, lefoglaltam egy családi-karácsonyi pár napos wellnessezést. Első ötletként kettecskén mentünk volna, mint tavaly, mert akkor is nagyon jól sikerült kis feltöltődés volt, míg Ádi a nagyszülőknél nyaralt. De idén bekavart a kismama szívem: egy nap arra ébredtem, hogy nem hagyhatjuk ki a buliból a gyereket. Épp túl vagyunk a beszoktatás egy részén az oviban, hát milyen dolog lenne, hogy végre vele lehetnénk felhőtlenül, nyugodtan, én meg le akarom passzolni. Volt ebben vágyakozás egy kis közös családi programra és lelkiismeretfurdalás is a sok külön töltött idő miatt. Szóval férjem támogatott, jöjjön a gyerek is. Lázasan keresni kezdtem egy gyerekbarát szállást, ahol sok-sok élmény várja majd a csemetémet, minket pedig szauna, fürdő és jó ételek. Le is foglaltam helyet egy szuper, családbarát szállodában és hogy semmi ne húzza keresztbe a számításainkat, a mandulagyulladásból kigyógyult gyereket pár napra otthon tartottam az indulás előtt :) Minden előkészítve, minden eltervezve, szuper lesz. DE. Arra nem gondoltam, ami következett: nem számoltam azzal, hogy az utazást Ádám utálni és szabotálni fogja. Hogy 3 teljes napra átkapcsol egy olyan kisördög üzemmódba, amit még sosem láttam tőle. Hogy mindennek ellen fog állni: nem akar bemenni a szobába / nem akar kijönni a szobából. Nem akar enni, nem akar játszóházba menni/nem akar játszóházból kijönni. Nem akar strandolni menni / Nem akarja a strandolást abbahagyni. És így tovább. Mindennek, értsd MINDENNEK ellenállt. Max hangerőn, üvöltve, őrjöngve, sírva, földön vergődve. Totális háború és terribletwo. Ilyet még nem láttunk tőle. Az eszközeink hatástalanok voltak. És mivel az én terhes lelkem és hormonjaim nem mindig engedték meg a higgadt reakciókat, bizony főként apára hárult a nyugtatás és tűzoltás. Én néha inkább elmenekültem a helyszínről, mielőtt olyat tettem volna, amit magam is megbánok :) Azért mindent összevetve volt fejenként pár óra nyugodt percünk is és amikor épp elcsitultak a hullámok, nagyon jól szórakoztunk, jó volt együtt. De Ádámmal teljes egyetértésben megbeszéltük, hogy legközelebb ő megy a mamiékhoz, mi kettesben wellnesselni :)

Hányós-hasmenős

A wellness megkoronázása az utolsó este volt, amikor én teljes eszköztelenségem és tehetetlenségem okán kissé kiborulva fél órácskát bőgtem a fürdőben, majd mikor megnyugodtam és visszamentem a szobába, Ádám alvásból felriadva telehányta az ágyát. Na ez a hirtelen jött mozzanat minden rosszat, kétséget azonnal törölt és átkapcsoltunk szerető-aggódó szülő üzemmódba. Ágyneműk mentése, gyerek rendbetevése, megnyugtatása, majd míg a gyerek tovább aludt, hajnalig ébrenalvás, figyelve minden rezdülését, agyalva, hogy mi jön még... Szerencsére semmi nem jött. Legalábbis szájon ki. Másnap egy vidám, csak kissé kókadt gyereket kaptunk, aki felhőtlenül boldog volt, hogy végre hazamehet. Kisördög eltűnt, kisangyal visszajött. Otthon volt még egy kis hasmenés és Ádi le is tudta a vélhetően a babapancsolóban összeszedett szuper vírust. No de pár nap múltán jöttem én: Nem úsztam meg egy hányással, nem ám. 24 órán át 2 korty víz is átment rajtam. Egy idő után úgy döntöttem, inkább nem eszem és iszom semmit, a baba úgyis el van még látva a wellnessen összekajált plusz két kilónyi tartalék élelemmel :D Hát így indultunk neki az ünnepeknek.

5 napig lázas, laza karácsonyos

Miután mindenki rendbejött, még volt pár nap hátra a téli szünet előtt az oviból, ezért elvittük arra a 2-3 napra. Hát nem kellett volna. Arra éppen elég volt, hogy onnan is hazahozzon egy karácsonyi ajándékot: valamilyen ismeretlen eredetű, megmagyarázhatatlan vírust, aminek köszönhetően a fiam szenteste délutánjától kezdve 5 teljes napon át lázas volt. Lázcsillapító nélkül/hatás lejárása után pillanatok alatt 39 fölött. Mindemellett semmi tünet. Csak egy kis takony. A férjem is beleesett a dologba, bár szerencsére rajta nem jött ki olyan durván. Az oviscsoport fele hasonló tünetekkel kidőlt, így az ünnepek alatt végig ment a szülők közt a Facebook-forródrót, hogy ki hogy áll a betegséggel. A vírusnak köszönhetően lemondtunk minden családi/baráti találkozót, így semmit csinálva, lazulva, olvasgatva, különösebb teendő nélkül, szűk családi körben töltöttük az év utolsó hetét. Aminek valljuk be, azért megvolt a maga bája, ha már így alakult :) Persze a végére igencsak elegem lett a betegségekből.

Itthon maradós, újra együtt mulatós, sétálós, kommandózós, barátkozós

A 3 heti szenvedés után amikor a háziorvos a visszarendelésen azt javasolta, még egy hetet tartsuk otthon a gyereket, hogy felerősödjön újra, nem tiltakoztam. És nem bántam meg. A hét végére Ádám újra a régi, semmi orrfolyás, semmi gyengeség, vidám, stramm gyerek. Kiélveztük az együtt töltött hetet, bár azért így a vége felé kezdek kicsit elfáradni, terhesen kevéssé bírom már a tempóját :) Újra nagyokat sétáltunk, játszótereztünk, Ádám motorozott, kommandózott, tanult esni, vetődni, gurulni. Nevettünk, bohóckodtunk, havat néztünk, hógolyóztunk. Olyan volt, mint régen, mikor a hétköznapokban csak mi ketten voltunk. Megint éreztem a kettőnk közti szoros köteléket. 

15902685_10212269421158685_264789532_o.jpg

Meghatódós babafotós, 21 hetes UH-os

És hogy legyen szó egy kicsit Öcsikéről is (aki még mindig nevenincs, így egyelőre 'öcsike'). Túl vagyunk a 20 hetes ultrahangon, minden rendben van vele, hála az égnek. Én is jól vagyok, van energiám, nincsenek fájdalmak, nincs vérzés. És a 18. hét óta sokkal szorosabb a kapcsolatunk is, mert azóta érzem a mozgását (pár héttel előbb, mint Ádámot anno). Ő inkább lejjebb mocorog, Ádi mindig a tüdőmet támadta, öcsi inkább a húgyhólyagomon szeret táncolni. Ugyanúgy, mint a bátyó, ő is rendre jobb oldalon dudorodik ki, mint egy kis gombóc, ha simogatom, a tenyerem alá koncentrálja magát, imádom :) És már játszani is tudunk, esténként, fél 11-11 közt, mikor a legaktívabb, kopogtatok neki és ő lelkesen visszakopog. A legszebb dolog pedig, hogy láthattuk Őt: a 20 hetes UH-n az orvosnak sikerült róla egy igen jó képet készítenie, amin nekem már egyértelműen látszanak a vonásai és amire akármikor ránézek, rettentően meghatódok. Látom, érzem a fotón az én legkisebb fiamat. 

15878780_10212249551181948_1223836155_n.jpg

Végre havazós kismama jógás

A kettőnk közti kapcsolatot erősítendő és azért, hogy a hétköznapok rohanásában kicsit magamra is figyelhessek, most, hogy nincs már semmi bajom, végre újra elkezdtem jógázni. Ádámmal is jógáztam, nagyon szerettem és már hiányzott egy kis irányított mozgás, plusz éreztem, hogy erősítenem kell az izmaimat, mert a hasam kezd egyre nagyobb méreteket ölteni :) Szóval elmentem tegnap kismama jógára és szuper jó volt. Másfél óra nyugalom, béke, csak én és a kisöcsi. A hangulat tetőzéseként akkor kezdett el idén télen először esni... csodaszép élmény volt a halk zenére és a hózáporra figyelni és közben kapcsolatba lépni a kiscsávónkkal. Itthon Ádámnak is megmutattam a jógát, nagyon cuki volt, velem együtt próbálta utánozni a gyakorlatokat, néha megunta és bohóckodott, nagyon jót mulattunk :D

15935333_10212269423718749_51987467_o.jpg

Ádám és a baba - kapcsolatbalépős, menekülős

Már nem csak én, a család többi tagja is kapcsolatba tud lépni a babával.A férjem is érzi a 20. hét óta a mocorgást. Ádi még nem, mert nem volt eddig türelme elegendő ideig a kezét a hasamon nyugtatnia, de ami késik, nem múlik. Ennek ellenére jelenleg imádja a kisöccsét. Minden reggel puszit ad a hasamra és köszönti öcsit is. Már most megosztaná vele az enni/innivalóját. Beszél hozzá, mesél neki, kopogtat és mindenkinek lelkesen meséli, hogy ki lesz, mikor születik, stb. A legutóbbi közös akciójuk után percekig nevettem, annyira cukik voltak: Ádám gondolta, felébreszti Öcsit és közelhajolva a hasam bal oldalához ízes, hangos, boldog éneklésbe kezdett. Öcsi pedig, aki egészen addig rejtőzött valahol hullámzó hasam fedezékében, pillanatokon belül átkoncentrálta magát a jobb oldalamra, mint aki veszettül menekül az "érik a szőlő" elől :D A jelenet számos jövőbeni vicces jelenetet vetített előre a képzeletemben :))) 

Szólj hozzá!

Címkék: fotó család kommunikáció betegség terhesség ultrahang vicces boldogság problémák nyaralás mosoly cuki szeretet hétköznapok torna hiszti óvoda nevelés dac anyaság mozgás éneklés pillanatok kisfiú kismama jóga magzatmozgás dackorszak pocakfotó nagyfiú 3 éves babafotó kommunikáció a babával anyaidő

2016.12.12.
14:20

Írta: zsmaria

Bakancslista

Megmosolyogtató, meghatódós lista arról, hogy az élet apró örömei az igazán fontosak.

csakpocak.jpg

Íme 60 dolog, amit a diapers & daisies honlap szerint egy gyereknek 6 éves kora előtt meg kellene tennie. 

/dőlttel jelölve, ami nálunk pipa/

  1. Buborékokat fújni és kergetni.
  2. Bogarakat gyűjteni.
  3. Beleugrani egy nagy halom száraz levélbe.
  4. Megmászni egy hegyet és a tetején piknikezni.
  5. Friss gyümölcsöt enni a fáról.
  6. Kacsákat etetni.
  7. Pudinggal festeni.
  8. Tortát díszíteni és cukormázat enni.
  9. Elnevezni egy plüssállatot, és minden éjjel magával cipelni az ágyba.
  10. Legurulni a domboldalon.
  11. Szánkózni.
  12. Hóembert építeni és nevet adni neki.
  13. Erődöt építeni plédekből.
  14. Pizsiben lenni egész nap.
  15. Pólókat batikolni.
  16. Sárból sütit sütni.
  17. Zseblámpával játszani.
  18. Menni egy kört az óriáskerékkel.
  19. Valakinek a vállán elaludni.
  20. Állatokat etetni.
  21. Gyurmázni.
  22. Plüssmackókkal piknikezni.
  23. Saját könyvtári tagsággal könyvtárba menni.
  24. Lepkéket vadászni lepkehálóval.
  25. Szemerkélő esőben szaladgálni.
  26. Virágot ültetni.
  27. Múzeumba menni.
  28. Moziba menni.
  29. Karácsonyfát választani.
  30. Megpuszilni anyát és apát.
  31. Cirkuszba menni.
  32. Házilag fagyit készíteni.
  33. Homokvárat építeni.
  34. Szalonnát sütni tábortűz mellett.
  35. Sátorban aludni.
  36. Sáros pocsolyákban ugrálni.
  37. Sárkányt reptetni.
  38. Öltözködőset játszani.
  39. Almát szedni.
  40. Tököt faragni.
  41. Mézeskalács házat sütni.
  42. Fára mászni.
  43. Szentjánosbogarakra vadászni.
  44. Békákra vadászni és nevet adni nekik.
  45. A saját spórolt pénzüket költeni.
  46. Teapartit adni (jó, ez inkább a lányoknak való).
  47. Csillagokat nézni teleszkóppal.
  48. Gyűjteni valamit.
  49. Vonatozni.
  50. A nappaliban táncolni.
  51. Elkészíteni a saját vacsoráját.
  52. Kagylóhéjat gyűjteni.
  53. Papírrepülőt hajtogatni.
  54. Kinyalni a brownie-s tálat tisztára.
  55. Addig forogni, amíg elszédül.
  56. Legjobb barátra lelni.
  57. Ledobálni a párnákat a kanapéról és ráugrálni.
  58. Játszani a kádban.
  59. Befészkelni magát egy barátságos zugba.
  60. Minden nap meghallgatni, mennyire szeretik őt a szülei.

Szólj hozzá!

Címkék: fotó család lista szeretet hétköznapok babafotó

2016.12.05.
15:24

Írta: zsmaria

Bukfenc úrfi és a "kis megfázás"

Nagyon összejött nekünk ez az idei ősz: óvodakezdés, hazahozott bacik tömege, én a problémás terhességemmel és a legyengült immunrendszeremmel. Szinte borítékolható volt, hogy Ádám után előbb-utóbb eljön az a pillanat, hogy én is rendesen kidőlök a sorból.

Hát itt a pillanat. 3 hete nem jövök ki egy néha torokfájós-néha torok kapargatós - néha reggeli köhögőrohamos - bedugult orros - masszív fejfájós valamiből. Egész eddig próbáltam hinni a kismamák csodaszereiben, úgy mint tantum verde cukorka és ezeféle gyógytea, gyömbér, citrom, méz, stb. De komolyan, halottnak a csók. Nem értek semmit. Csak annyit értem el, hogy pár napig kevesebb tünetem volt, majd megint néhány nehezebb nap és ez váltakozva hetek óta. Hát tegnap beütött a cucc: belázasodtam, még olyan testrészeim is fájtak, amiknek a nevét sem tudom :D Életképtelen lettem :))) 

Ma leszaladtam az orvoshoz, hogy mostmár tegyünk rendet, élném a normális, második trimeszteres kismamák gondtalan életét és készülődnék a karácsonyra :) Megnézett és egyetértett velem, hogy jókor jöttem, a torkom durván begyulladva, a slejm pedig már egy zörgésre is készteti a tüdőmet, szóval most kell elkapni a nyavajást. Megkaptam hát az egyetlen, terhesség alatt is szedhető antibiotikumot, ami tán most is kisegít a bajból, mint legutóbb. 

Úgyhogy várom a jobb napokat :)

Egy jó dolog azért van a betegségben: nem tudom, hogy a láznak vagy a teáknak vagy a sok pihenésnek, magamba fordulásnak köszönhető-e, de tegnap, december 4-én végre teljesen biztosan, beazonosíthatóan éreztem Szuperfickó ficánkolását :D A jelenléte már eddig is érezhető volt, az elmúlt hetekben sok éjszakán felébredtem és megtaláltam őt a hasam egyik oldalában gombócként bevackolva, de a mozgására eddig csak áhítoztam.

Helló, kisöcsi, várunk nagyon :) És képzeld, már majdnem megvan a neved is :D

Szólj hozzá!

Címkék: betegség alvás nátha magzatmozgás

2016.11.30.
20:48

Írta: zsmaria

Csak óvatosan

16weeks.jpg16. heti ultrahang eredmények: csodás, álmos, cuki kukacos babóca, akivel minden oké. Megvan mindene úgy, ahogy kell. Hasadéknak semmi nyoma, a doki elnézést kér, hogy a "gyanú" miatt ilyen rossz napokat szerzett nekünk. Nem kell továbbmennünk semmilyen vizsgálatra. (huhh...)

A vérzésnek okát nem találtuk, az orvosom szerint el is fog múlni a 20. hét felé, de ha nem és néhanapján így vérezgetek, azt mondja, azzal simán kihúzhatom a végéig. Nem tiltott le semmiről, sétálni, utazni, strandolni és mindent lehet. Annyit kért, hogy pihenjek, figyeljem a testem jelzéseit, ha fáj a hasam, görcsöl vagy csak érzem, hogy elfáradok, üljek/feküdjek le egy pillanatra, ne terheljem túl magam. Nevettünk is, hogy persze, ez egy gyerekkel nehéz kérés, de azt mondja, ő nem javasolhat mást nekem, ha nem tartom be és rosszabbul leszek, maximum befektet a kórházba, de annak egyikünk sem örülne :)

Ez ugyan nem sok kézzelfogható infó, bármennyire is szerettem volna, de úgy döntöttem, elfogadom és legyen épp elég. A legfontosabb: a fiam jól van és egészséges. Én figyelek magamra és a testemre és igyekszem a lehetőségeimhez mérten óvatosan bánni vele. És igyekszem hinni, hogy mostmár nem lesz gond, jöhet a várva-várt gondtalan terhesség. 

Szólj hozzá!

Címkék: fotó ultrahang anyaság vérzés babafotó

2016.11.24.
23:29

Írta: zsmaria

Apróságok

Az elmúlt két hét "apróságai": Életünk zanzásítva:

Csőtörés, avagy hogy önti el a víz másfél óra alatt a lakás 70%-át

Másfél óra. Mindösszesen ennyi időt voltunk ugyanis távol egyik este és mire értünk haza? Hogy 4-5 cm vízben úszik a lakás. Az első sokk után az egyetlen száraz szobában ledobáltunk magunkról mindent, a gyerekre gyorsan gumicsizmát adtunk és nekiestünk a takarításnak gondolkodás nélkül. Amikor láttuk, hogy rongyokkal, felmosóval teljesen hatástalanok vagyunk, a férjemnek eszébe jutott, hogy az új porszívónk bizony vizet is szív. Na így azért más volt a helyzet, nem ültem le a sarokba sírni, hanem nekiálltunk újra és sikerült cirka 5 óra alatt szárazzá tenni a lakás nagy részét (a szőnyegeket leszámítva). Mindeközben mit csinált a gyerek? Borzasztóan örült az árvíznek, hajókat úsztatott benne, kísérletezett, pacsált, velünk takarított ügyesen és kihasználta az illegális pancsolási alkalmat. Azért nem olyan egyszerű dolog egy csőtörés, az 5 óra takarítást követően 2 hétbe telt, mire a lakás visszanyerte nagyjából eredeti állapotát. A károsultak? Két hangfaltalp, 1 padlószőnyeg, penészedő falak, a fa bútorok állapota pedig jelenleg ismeretlen. De legalább kicseréltük a hálóban a padlószőnyeget szép padlólapra (amúgy is tervben volt) és szoktuk a gondolatot, hogy mi vár ránk a tavaszra tervezett lakásfelújítás során :)

Amikor a mosógép tönkretétele már nem tétel

A Nagy Csőtörés kellős közepén míg mi lelkesen mentettük, ami menthető, Ádám is dolgozott a maga módján. Így történhetett, hogy nem vettük észre, hogy telepakolja a fürdőjátékaival a felültöltős mosógépet. Majd behajtja (nem csukja) a dob ajtaját és megpörgeti a dobot. Mikor mosni próbáltam, hát nem kis meglepetésben volt részem. A dob beszorult. Basszus. A férjemmel egymásra néztünk és csőtörés után már csak röhögtünk. Ez nem lehet igaz. A párom gyorsan szétkapta a gépet. No akkor lábunkra zúdult a "mosatlan" játékok tömege. És kiderült, hogy Ádám további meglepetést is tartogatott: egy függönykarikát beszuszakolt a dob és a mosógép közé. Leültem és megint csak nevetni voltam képes. Nem para, szétkapjuk még jobban a gépet. Garancia helló :D Legalább jót mulattunk.

A káposzta kutató expedíció

A terhes nők kívánóssága eddig számomra csak legenda volt. Eddig. Egy nap ugyanis beütött a savanyú káposzta láz. Savanyú káposztát kellett ennem. Olyan igazit. Jó savanyút. Finomat. Nassolni akartam. Köretnek. Mindenhez. Minden szabad gondolatomban / evés tájékán eszembe jutott, hogy de jó lenne... nem tudtam lepattanni a témáról. Nekiálltam káposztákat venni. A zöldségesnél. A nagyáruházban. A kisboltban. De 3/3 csalódás volt. Nem olyanok. Az egyik túl vizes. A másik túl édes. A harmadik tele van tömve mindenféle adalékanyaggal. Végül a piacon egy néninél (aki már a harmadik volt, akinél káposztát kóstoltam) megtaláltam az Igazit. A Savanyút. Boldogság. Itthon este filmnézés alatt betömtem a felét. A másik feléről pedig utána meg is feledkezdtem. 2 hét után dobtam ki :) A három "hibás" adagot azért sajnáltam volna kidobni, ezért belőlük egy jó nagy adag székelykáposzta készült :D A lényeg: savanyúságot csak piacról. 

A padlón fetrengő gyerek

Sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténik. Egész jól haladtunk már az ovival, az egyik pénteki napon végre, másfél hónap óvoda után eljutottunk odáig, hogy Ádám nem sírt sem reggel, sem érkezéskor, sem mikor bement a csoportszobába. Ettől én, a kismama olyan boldog lettem, hogy Ádám helyett én sírtam, míg haza nem értem :D No de aztán jött 1 hét betegség miatti távolmaradás. És persze utána kezdhettük újra, a szokottnál is nagyobb ellenállással. A visszatérés második napján Ádám lábai már az utcán lecövekeltek. Ő onnan nem megy sehová. Könyörgéssel elsétáltunk, vonszolódtunk az ovi bejáratáig. Az ovi folyosóján még az öltözőbe vezető ajtó előtt a gyerek újabb támadásba lendült, immár a padlón fekvést választotta. Felkelni nem szándékozott. Ordítani annál inkább. Próbáltam valahogy felhúzni, de a lábai mintha rongyból lettek volna, rendre összeomlott. Végül pocak és óvatosság meg nem emelgetés ide vagy oda, felkaptam a vállamra a kis vergődő sózsákot és úgy cipeltem be az oviba. Egész jó műsorszám volt. És ami a legdurvább: Másnap odafelé elmondtam neki, hogy "Ádám, anyának nagyon rossz érzés volt, hogy tegnap hisztiztél az ovi előtt, egész nap szomorú voltam, mert arra gondoltam, hogy így kellett elválnunk. Ma kérlek, ne hisztizz, hanem legyél ügyes és szedd össze magad, jó?" Erre azt mondja: "Jó". És bemegy. És nem hisztizik. És tartja magát. Aztamindenit, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen egyszerű... Azóta is ügyes, bár a szája görbül és látom, hogy szomorú és legszívesebben sírna, inkább görbe szájjal bizonygatja nekem édesen, hogy "megemberelem magam", "összeszedem magam". Nem tudom, melyik szívszorítóbb :(

Liba nap

A gyerek első pozitív közösségi élménye az oviban: Márton napi készülődés címen egy héten keresztül mécseseket készítettek a kis lurkók, közben libás dalokat tanultak, libás meséket hallgattak, ujjal-kézzel libákat festettek. Látszott a gyereken is a készülődés izgalma, minden új élményt hozott haza és most először magától mesélgetni/énekelni kezdett. Aztán a hét végén behívták a szülőket is egy közös éjszakai mécseses sétára, majd zsíroskenyér evésre és liba-vadászatra a sötétben. Nagyon aggódtam, mert a program miatt 1 órával később mentünk Ádiért, aki 5 perc késést is nehezen tűr, de nem volt gond, sőt. Kis arca kipirult az izgalomtól, a tömegtől, a várakozástól és az élményektől és míg öltöztünk, alig győzte szusszal elmesélni az új élményeit. Az udvaron később az óvó nénijei is elkaptak és végre nem csak pár hasznos infót cseréltünk, hanem maguktól elkezdtek áradozni a gyerekről, hogy milyen ügyes, milyen sokat fejlődött, mennyire nincs baj vele, mennyi mindent mesél, stb. És ami a legjobban megdöbbentett: nem csak azt mondták, hogy sokat mesél nekik, hanem felsorolták részletesen Ádám sztorijait. Ezek szerint figyelnek rá és megjegyzik, amit mond. Ennél több nekem nem kell, megnyugodtam, jó helyen van a gyerek.

Ádi simogatja a tesót és énekel neki

Védőnőnél voltunk 3 éves státuszon. A "váróteremben" mellettünk egy 1 éves forma pufi, éppen állás-mászás közt ingadozó baba, mellette Ádám igazán nagyfiúnak, igazi óvodásnak tűnt, most vettem észre először, hogy már tényleg nem baba, átlépett egy másik életszakaszba. Énekelt, táncolt, mesélt mindenkinek, a babával négykézláb mászásban akart versenyezni (Vigyázz-Kész-Rajt), elbűvölően gézengúz volt :D És egyszercsak elkezdte simogatni a hasamat óvatosan, kedvesen, majd közölte, hogy ő most elaltatja a tesót és énekel neki. És a csilingelő kisgyermek hangján nekiállt dalolni az Érik a szőlőt, közben a pocakomat simogatta. Csak azért nem sírtam, mert meghatódott helyettem is a nagy számú várótermi nézőközönség :)

Az a lényeg, hogy a gyerekkel minden rendben

Múlt héten egy hajnalban arra ébredtem, hogy a lábam környéke nedves. Először arra gondoltam, hogy a mellettem fekvő gyerek bepisilhetett. De megtapogattam, nem ő volt a forrás. Na erre már megijedtem, szaladtam a wc-re. Magzatvíz vagy mi az isten lehet? Gondolkodni sem tudtam rendesen hirtelen. Aztán a wc-ben megláttam a nagyobb mennyiségű vért. Az átázott ruhámat, bugyimat. Csak annyit tudtam kinyögni, kicsit tán hangosabban a kelleténél, hogy "Baj van..." Erre felébredt mindenki, a gyerek megijedt, sírni kezdett. Akármit is éltem át abban a pillanatban, az első feladat az volt, hogy őt visszaaltassam, megnyugtassam. Mondanom sem kell, én nem aludtam semmit hajnali 4 és 7 között. A férjem sem nagyon. Fogtuk egymás kezét a sötétben némán, gyorsan elsuttogva a lehetőségeket és a teendőket. Ha görcsölni kezdek, megyünk azonnal kórházba. Ha tovább vérzek, akkor is. Ha alábbhagy, reggel korán visszük a gyereket oviba és onnan megyünk a dokihoz. Nem lesz baj. De azért bepakolok pizsamát, papucsot is, hátha azonnal bent tartanak a kórházban. Ha bent tartanak, mit kell elintéznünk. Stb. Az a 3 óra maga volt a rémálom. Mint amikor Ádi megszületett, elvitték tőlem és nem tudtam semmit, csak vártam. Most is csak vártam. Hogy hová tart ez  a dolog. Hogy mikor lesz reggel. Szerencsére mire az orvoshoz kerültem, a vérzés alábbhagyott.

Reggel a klinikán ide-oda küldözgettek, majd nagy nehezen elérték az orvosomat. Aki leszaladt hozzám az ultrahang rendelőbe és 2 perc alatt megvizsgált, diagnosztizált. Ja, valóban volt egy kis vér. Gyerek rendben. Méhlepény rendben, nincs leválás. Magzatvíz rendben. Ok, mehetek haza, menjek táppénzre. Pihenjek  vagy feküdjek? - kérdeztem. Elég a pihenés. Mitől lehet? Gyorsan soroltam: megerőltettem magam az utóbbi pár napban, rendbe tettük a csőtörés utáni lakást, attól? Abbahagytam a progeszteron gyógyszert, lehet, hogy túl korai volt és attól? Erre az orvos felírt nekem a biztonság kedvéért még egy adag gyógyszert és közben azt tátogta, hogy "Nem tudom, fogalmam sincs, mitől lehetett". Bakker. Kösz. Bizonytalan anyuka haza. Háziorvoshoz táppénzért. Aztán otthon lefekszik és próbál arra gondolni, hogy a "Nem tudom" is válasz. Ha tudta volna, az lett volna a nagyobb baj. És hogy minden rendben lesz. Másnap még volt egy kis vér, de lekopogom azóta nem volt hozzá szerencsém. Remélem, már nem is lesz. Jó lenne végre végre normális, problémamentes terhesnek lenni. Legalább egy kis időre...

Indul a mandula - a születésnap

torta.jpg

Jujj, de készültem a 3. születésnapra! Szuper ajándékokat és programokat találtam ki. Ádámra szülinapján ovi helyett várt volna a Csodák Palotája és a kedvenc ventillátoros étterme. Meg egy csokikból összetákolt torta, lsd fotó (jól sikerült :). Hétvégén pedig egy nagyobb családi buli. Erre mi üt be, na mi? Hát persze, hogy amitől féltem: az ovis bacik és egyéb betegségek. Nálam orrdugulás formájában, ami bár kellemetlen, de lehet vele élni (most olvastam épp, hogy ez simán lehet a terhesség egyik velejárója), Ádámnál pedig tüszős mandulagyulladás és magas láz formájában. Nyilvánvalóan a születésnapján. Szóval a nagy tervekből maradt kis orvoshoz járás, kis csokitorta az enni nem akaró gyereknek (így lehet, hogy még mindig áll a torta :)), kis játék és sok fekvés, mesenézés, olvasás. Azért a lehetőségekhez mérten igyekeztünk széppé varázsolni a napját, azt hiszem sikerült is. Ajándéknak élete első tv-ben kinézett játékát kapta, nagyon boldog volt tőle, virult a kis arca és százszor is elmondta, hogy hogy örül. A tortáért pedig odavolt :) Gondoltuk, ez is olyan mandulagyulladás lesz, mint legutóbb, akkor 1 nap magas láz után túl volt a dolgon, csak én kínlódtam a lakásba zárt, túlpörgött gyerek szórakoztatásával és lekötésével még 1 hétig, míg a doki otthonlétet javasolt neki :D Most viszont negyedik napja lázas, mint kiderült, ez a különbség a vírusos és a bakteriális gyulladás közt. 2 nap van a buliig és még semmi értékelhető javulás. Szóval lehet, hogy még a családi buliját is lefújjuk. Jujj, de utálom én ezt az ovis-immunrendszer erősítős-beteges-ősz-téli bacilusos időszakot. Olyan jó lenne már túllenni rajta. De még gondolom, vár ránk ez meg az :)

Szólj hozzá!

Címkék: születésnap első betegség ultrahang orvos veszély ajándék problémák cuki szeretet hétköznapok hiszti óvoda anyaság csőtörés büszkeség pillanatok egyperces márton nap nagyfiú étvágy 3 éves Egészség

2016.11.03.
17:14

Írta: zsmaria

Bárcsak ne lennének igazak az anyai megérzések...

Vártam a 12. heti ultrahangot, mint a Messiást. Az utóbbi 2-3 hétben rossz érzésem volt, rosszakat álmodtam és amennyire pozitív volt Ádámmal a babavárásom, most annyira negatívnak éreztem magam. Aggódtam, hogy valami baj lesz. Kétségbeesésemben már azon gondolkoztam, hogy szívhangfigyelőt veszek és hasonló botorságok. Ez biztosan azért is volt, mert Ádámmal, mint első babával, már a kezdetektől volt köztünk egy kapocs, rengeteget beszéltem hozzá, sokat simogattam a hasam, sokat gondoltam rá, volt időm megállni és lélekben összekapcsolódni vele. Most pedig alig van időm szegény pici szuperpöttyel foglalkozni. Gyerekkel, munkával, iroda berendezéssel elszaladnak a napok, mit szaladnak, illannak és néha csak azt veszem észre, hogy már megint nem is koncentráltam a kicsire. Esténként néha van pár percem vele, de általában még az sincs, mert folyton fáradt vagyok és kidőlök a fiammal altatás közben. Szóval izgultam nagyon, még a barátnőim is látták rajtam, hogy mennyire be vagyok sózva.

Ádám is nagyon várta, szeretett volna eljönni velünk és megengedtem neki. Elmeséltem neki, mi fog történni, hogy a doktor bácsi varázsműszerével bekukucskálhatunk a pocakomba és hogy amíg a doktor bácsi beszél, nekünk nagy kell figyelni, csendben kell lenni. És ő mindent betartott, nagyon jól viselkedett, szupercuki nagyfiú volt. Utána este elsuttogta, hogy jó volt látni a tesót (pedig őszintén még nem sokat láttunk/értettünk belőle), ma reggel pedig azzal ébresztett, hogy megnézheti-e a tesót. Felhúzta a pólómat és két csuda-gyengéd puszit adott a pocakomra. Ez az igazi csoda, pityergek, ha erre a pillanatra gondolok, ez ad erőt mindenhez, ami ránk vár.

Mert sajnos nem minden alakult úgy, ahogy elterveztük. Az anyai megérzéseim egyelőre úgy tűnik, igazak voltak: nincs minden rendben. A baba élénk, szép a szíve, a szervei, a méretei, minden pöpec, sőt a papírunkra kérdőjelesen felkerült az is, hogy kislány (aminek külön örültünk). Aztán a doki látott valamit, amire még vagy 10x visszatért. A gyanú: ajakhasadék. Megmutatta, berajzolta, több szögből megnézte. Azt mondta, még megnézzük többször, hogy biztosan az-e, megnéz majd más orvos is, stb. Próbált nyugtatni, hogy ha csak ennyi a gond, ez jól műthető csecsemőkorban, úgy, hogy később ne okozzon nagy gondot. De felhívta a figyelmet rá, hogy ha ez van, lehet más is. Szóval most két hetünk van rá, hogy utánajárjunk, aminek tudunk: genetikai tanácsadás, kombinált vértesztek, UH kontrollok. Hogy kiderüljön, "csak" ajakhasadék van-e. Vagy más is....

Le nem tudom írni az érzést. A szomorúságot. A döbbenetet. A miértek keresését. A kiutak keresését. A halvány reményt, hogy az orvos téved (tévedett már velem kapcsolatban pár nagyobbat, szóval most is ez a szalmaszálam). Hogy a férjemmel itthon fél óra alatt le kellett pörgetnünk agyban a forgatókönyveket:

- igaza van a dokinak és "csak" ez a baja a törpénknek - nyilvánvalóan megtartjuk, nemhiába küzdöttünk érte is éveket. Lesz, ami lesz, szeretni fogjuk és mindent megteszünk majd érte. Van, aki már ilyen genetikai rendellenességgel is elvetetné a babát, bár ha jól olvastam, a 12. hét után nem engedélyezik, mert nem élettel összeegyeztethetetlen betegségről van szó. De vajon hogy vizsgáznánk egy ilyen döntéssel szülőségből? Kaptunk a sorstól egy életet és egy szépséghiba miatt eldobnánk? Biztos, hogy ez nem fér bele. Soha az életben nem kapnánk új lehetőséget. És soha nem tudnánk elszámolni a lelkiismeretünkkel. Plusz már most imádom ezt az erős kis babát, aki 12 hét alatt többet átélt, mint másik 9 hónap alatt a pocakban. Szóval ha kicsi a baj, vállaljuk.

- igaza van a dokinak, de több problémára is fény derül - adja a sors, hogy ez ne történjen meg, különben életünk legeslegnehezebb döntése előtt állunk...

- nincs igaza, csak téves riasztás volt - bárcsakbárcsakbárcsak.....

- igaza van, de kicsi a hasadék és még méhen belül összeforr - kicsi az esélye, de ez is egy opció

A tegnapi hírek ráébresztettek arra, hogy nem lehetek negatív, nem gondolhatok többet rosszra, nem vonzhatom be a bajt és nem hibáztathatom magam és senkit, ha így történt, akkor így kellett történnie, el kell fogadnunk és a lehető legjobban cselekedni. Nem agyalni, nem sírni, nem dühöngeni, nem előre lemondani mindenről, mert ezzel a babának sem segítek.

Szeretnem kell, mindennél jobban. Kapcsolatot kell kialakítanunk, hogy érezze az erőt és a szeretetet. Bízunk kell benne, magunkban, a sorsban és abban, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Bíznunk kell abban, hogy ha már eljött hozzánk, velünk is marad. El kell fogadnom, bármi történik is és a lehető legjobban utánajárni a lehetőségeinknek. Pozitívan. Menni előre.

Kétszer már megtörtént velünk a csoda. Talán még egyszer utoljára, harmadszor is sikerül.

És minden rendben lesz.

2016.10.27

 

Két zsúfolt nap van a hátam mögött. Belül felváltva vagyok bizakodó és omlok össze teljesen, kívülről mosolygok és játszom Ádámmal, komolyan veszem a kis problémáit és igyekszem nem mutatni belső feszültségemet. Mindeközben telefonálok, intézkedek, szervezkedek, a férjemmel 1-1 futó percben próbálunk rendet tenni egymás lelkében. Több információra van szükségünk. Tudnunk kell, hogy mivel állunk szemben. Biztosnak kell lennünk a helyzetben, hogy el tudjuk fogadni.

Genetikai tesztet szervezek jövő hétre. Kontroll UH-t egy másik szakorvossal jövő hétre. Egy órán át konzultálok a védőnővel. Genetikai tanácsadásra jelentkezünk be. Nem hagyom, hogy még egy hónapig bizonytalanságban tartsanak. Tudni szeretnénk, hogy mekkora a baj. Hogy vár-e ránk még valami. 

Titkon reménykedem abban, hogy mindez csak egy rossz álom. Nem velünk történik. Hibáztatom magam. Nem vigyáztam eléggé. Elrontottuk a hormon adagolást, lehet, hogy már azzal összezavarodtak a gének. Beteg lettem pont a kritikus időszakban. Azt olvastam, az ajak-szájpad 48 órán belül jön létre, ha az idő alatt bármi káros hatás éri a kismamát, meghibásodhat a folyamat... Közel két hétig durva süllyedésem és gyulladásos értékeim voltak a hiperstimu+torokgyulladás miatt. A gyulladástól oxigénhiányos állapotba kerülhetett a baba és paff, a folyamat lelassul, nem állnak össze a dolgok rendesen. Vagy ki tudja, miért történt. Az orvosok is csak tippelnek, nincs konkrét ok, csak rizikófaktorok. 

Délelőtt volt akkora szerencsém, hogy az orvosom kérjen egy másodvéleményt is és bejutottam egy másik doktornőhöz. Gondoltam, de jó, végre valaki eloszlatja a kétségeket vagy megerősíti a gyanút. Hát nem jutottunk előrébb, sőt, még mélyebb gödör jön: a doktornő szerint szájpadhasadék is (kérdőjellel). Szóval nem "csak" ajak. A szájpad már nem csak esztétikai dolog. Befolyásolja a táplálást, a beszédet, a fül betegségeit, a fogakat, rengeteg mindent. De még ez is műthető, korrigálható. Csak éppen a terhesség második felében derül majd ki, hogy mire terjed ki, mekkora mértékű a hasadék. Vagy csak szüléskor. Nem tudom. 

Fogalmunk sincs, mit vállalunk, fogalmunk sincs, lehet-e jobb a diagnózis vagy mi jöhet még ezután, mennyire lehet reménykedni és hinni abban, hogy csak valami tévedés történt. Vagy ha nem, el tudjuk-e fogadni a helyzetet időben, hogy a baba is érezze, hogy bármi történjék is, várjuk és szeretjük és mellette leszünk. Fogalmam sincs, hogy képes leszek-e túllépni a miérteken és hogyanokon és csak a megoldásokra koncentrálni. Hogy el tudjuk-e képzelni, mi vár ránk, hogy egy beteg baba mennyire változtatja meg az egész családot. Hogy tudunk-e majd épként tekinteni rá és úgy is kezelni (nyilván szeretnénk és ha megszületik, nyilván automatikus, ösztönös lesz, de most még borzasztó nehéz elképzelni). 

A jelenlegi forgatókönyvek:

- valamit félrenéztek és nincs semmi gond (esély nem sok)

- találnak valami durvább genetikai rendellenességet is és felkészülhetünk arra, hogy lemondjunk az álmunkról (nem, nem, nem, még belegondolni sem szeretnék)

- "csak" ajak és/vagy szájpadhasadékot találnak, mi pedig felkészülünk a ránk váró új életre és reménykedünk, hogy a lehető legenyhébb forma alakuljon ki 

És hogy mindez mikor derül ki? Hát körülbelül 1-2 hét múlva. Addig SEMMIT nem tudunk csinálni. Csak agyalunk, várunk, bízunk.

Jaj, az ember mindig azt hiszi, a nehezén már túl van, pedig dehogy...

2016.11.01.

 

Szerencsére jöttek az ünnepek, ami jó lehetőség volt arra, hogy eltereljük a figyelmünket. A család melege, a sűrű program, a közös főzőcskézések és beszélgetések, a rég látott rokonok megnyugtattak, élményt adtak, kikapcsoltak és csak sodródtunk az árral. Nem nagyon volt idő gondolkozni, kattogni. De minek is, amit már lehetett, végiggondoltunk, aminek tudtunk, utánajártunk. Nincs már min agyalni, míg nem tudunk többet. Felkészültünk mindenre. Megnyugodtunk. És most várunk. 

Távolról olyan volt, mintha az, ami itthon történt, csak egy rossz álom lenne. Most, hogy hazaértünk, addig, amíg nem megyek újra orvoshoz még van egy halvány reményem, hogy tényleg csak egy rossz álom, csak egy tévedés...

2016.11.03.

 

Tegnap voltunk integrált vérvétel teszten, ami jópár genetikai rendellenességet kiszűr és ha már ott voltunk a dokimnál, kértünk egy kontroll UH-t. Milyen jól tettük! Az orvos jó alaposan megvizsgálta a kicsi arcát és szerencsénkre nem találta a múltkori defektust. Mi sem láttuk. Azt mondta, ha van/maradt is valami, akkor nagyon kicsike lehet a heg. És hogy a szájpadhasadék diagnózis, amit a klinikán kaptam a múlt héten, baromság, nem lehet látni, pláne nem ilyen korán. Délután azért még elmentünk egy másik orvoshoz is kontroll ultrahangra, biztos, ami biztos.

A másik doki cuki, kicsit szűkszavú, katonás, de nagyon alapos idősebb bácsi volt. Kikérdezett mindent aztán egy órán át leskelődött befelé. Jó alaposan megvizsgálta a babát minden oldalról és ő is megerősítette a tegnapi híreket: ajak és szájpadhasadékra utaló jeleket nem lát, a bőre a szája-orra körül ép, a fogazata nem hiányos, nincs benne törés. Azt mondta, a genetikai kockázatunk nem igazán jelentős és hogy szerinte még a vérvétel is teljesen felesleges :) Ja és közölte, hogy ez bizony már megint egy jó nagy baba és borzasztó eleven :D

Szóval úgy tűnik, mégis velünk van a szerencse és az egy hét ijedségen és számtalan ultrahangos zaklatáson kívül nincs más baj a mi kis szuperbabánkkal. (köszönömköszönömköszönöm)

Mert nem szuperpötty ám, hanem szép nagy baba, bizony. Láttuk tegnap és ma is mindenét, láttuk, ahogy ficánkol, ahogy ásít, ahogy szopja az ujját, ahogy próbálja eltakarni az arcát, hogy vége legyen a nagy macerának. A múlt héthez képest sokkal szebb, sokkal felismerhetőbb volt, nagyon boldog voltam, ahogy néztem. 

És ami még fontosabb: 100%-osan megmutatta mindkét orvosnak, hogy bizony mégsem kislány :) Úgy tűnik, ismét egy erős, nagy, eleven kukacossal bővül a család ismét. Igencsak kisebbségben maradok, de bánomisén :D 


kuki.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: fotó jövő betegség terhesség ultrahang orvos kérdések ajándék boldogság problémák fejlődés érzések csoda anyaság kisfiú félelmek ijedség hiperstimuláció ajakhasadék Egészség hamis riasztás szájpadhasadék