2017.06.16.
13:40

Írta: zsmaria

Szüléstörténet 4. - A testvér születése

Kicsit megkésve írok, épp egy hónapja volt a nagy esemény, dehát istenem, nem kétgyerekeseknek találták ki a blogolást :D Örülök, ha aludni, enni, inni, fürdeni tudok és 1 hét alatt megbeszélni 1 témát a férjemmel :)

Szóval...

Tádáám. Íme Áron baba. Született 2017.05.16-án reggel 8.56-kor. 3560 gr, 52 cm és szupercukiság :) Ennyit elöljáróban. 

18818243_10213778290599478_287212185_o.jpg

És most jöjjenek a részletek.

15-én, a terminus napján reggel 8-kor be kellett mennem a kórházba. Bő egy óra várakozást követően felvették az adataimat és kaptam egy szép ágyat a terhespatológián, a régi, jól ismert környezetben (itt feküdtem majdnem két hónapot anno Ádámmal). A nővérke nagyon kedves volt és felajánlotta a választás lehetőségét: vagy betesz egy kis kórterembe kismamák közé, akik közül nagyon sok horkol, vagy vállalom, hogy nap közben néhány abortuszra váró kismama lesz a szobatársam, cserébe ők estig hazamennek és én aludhatok nyugodtan, csendben :D Mivel már 3.5 éve nem pihentem ki magam rendesen és tudtam, hogy eztán sem fogom, naná, hogy az alvás lehetőségét választottam. És naná, hogy végül nem tudtam élni vele :) Gondolom, izgultam vagy mi lehetett, mindenesetre borzasztó éjszakám volt, forgolódós, éber, nyűglődős. 

Nap közben is zajlottak az események: hol az orvosom látogatott meg, hol az aneszteziológus jött egyeztetni, hol elvittek a nővérek előkészíteni a műtétre, hol vizit jött, hol gyógyszereket hoztak, hol leküldtek a földszintre az ambulanciára még egy utolsó ctg-re és ultrahangra... nem volt megállás. Mire lehunytam volna a szemem, hogy kicsit pihenjek, tuti jött valaki. Közben persze barátkoztam az abortuszos csapattal és szomorúbbnál szomorúbb sztorikat hallgattam végig. 

A borzasztó éjszaka után reggel kicsivel fél 9 előtt jött értem a műtős, addigra a férjem már velem volt, együtt vártuk, hogy vigyenek. Átöltöztem kórházi ruhába, felraktak a műtős ágyra és mentünk. Olyan volt, mint a filmekben: fekszem, látom a plafonon a fényeket, mintákat, mellettem a férjem siet. Szürreális volt, mintha kívülről látnám magamat. Bevallom, pont ezért féltem is kicsit a mostani császártól: Anno, Ádámmal a műtét maga már megváltás volt, alig vártam, hogy történjen valami és furcsa-nem evilági fájdalommal és kába tudattal éltem meg a műtétet és az előkészületeket is. Most viszont tudtam, nagyjából mi vár rám és a tudatom is teljesen tiszta volt és nagyon izgultam, hogy be ne pánikoljak.

A műtőben elkezdték a gerincérzéstelenítést, egy asszisztens vagy gyakornok vagy ki csinálta az aneszteziológus inányításával. Valami cuccot vagy háromszor próbált eltalálni, így el is kezdtem kicsit rosszul lenni, éreztem, ahogy már percek óta ülök mozdulatlanul, előre hajolva és kezdek szédülni, kezd melegem lenni. Szerencsére, mire szóltam volna, befejezték az érzéstelenítést. Vagyis a kísérletezést. Ugyanis mikor már kikötöztek az ágyhoz és előkészítettek a műtéthez, kiderült, hogy az érzéstelenítés el lett bénázva: mindent éreztem, az érzéstelenítő egyáltalán nem hatott sehol. Hiába jegelt, csipkedett az aneszteziológus, én mindenre lelkesen mondtam, hogy igen, ezt érzem. Ezt is. És ezt is. Közben az orvosomon láttam, hogy haladt volna, szó szerint fente a kezében lévő eszközöket :) Szóval az aneszteziológus egyszercsak megunta a dolgot és azt mondta, hogy akkor altatni fognak, ha nem gond. Mondtam, nyugodtan, legalább nem a vágásnál derült ki, hogy rosszul érzéstelenítettek. A következő pillanatban fölém került az altató maszk, szippantottam belőle 4-et, majd snitt....

A kettőspontok után fél órán belül valamikor megszületik a második kisfiunk, Áron. 10/10-es apgarral, nagy hanggal, 3560 grammal, 52 cm-vel. 

19339937_10213976512474901_1465095903_o.jpg

.... A következő pillanat, amire emlékszem, hogy ébresztgetnek és közlik, hogy "Gratulálunk, anyuka". Annyi maradt meg az ezt követő órákból, hogy kómásan-kótyagosan megkérdezem, hogy a baba rendben van-e, egészséges-e (attól rettegtem, hogy őt is elviszik, mint anno Ádámot). Egy távoli igen válasz után visszazuhanok a kábulatba. Félig érzékelem, hogy körülöttem történnek dolgok, de ezek a részletek megint kiesnek, mint az első szülés után. A férjem utólag meséli, hogy mivel tudták, hogy éjszaka sem pihentem, hagytak kicsit tovább aludni.

Az első emlékem, hogy etetésre elhozzák nekem Áront. Még kicsit kába vagyok, de átérzem a pillanatot és hálát adok a sorsnak, hogy a kezemben foghatom. Hogy minden rendben van vele és itt lehet velem és nem vitték el sehová. Nézem, csodálom, gyönyörködöm, ismerkedünk, barátkozunk és láss csodát, cicre is tudom tenni. Bimbóvédő nélkül, minden nélkül, természetesen, szépen, ahogy kell. Közben épp megjön a férjem és az anyósom, behívom őket, hogy lássák ők is a babát, szeretnék osztozni velük a boldogságban. 

A pár gyönyörű, harmonikus pillanat után kettesben maradunk még kicsit a babával, aztán pedig elkap a kórház gépszíja. Szigorú rend szerint intéznek minket: A műtét napján este 7 órakor én már a friss sebemmel el kell, hogy sétáljak a folyosó végére tusolni. MIre kiheverném a dolgot, szoptatás idő van. Éjjel is hozzák 3 óránként a babát, így aludni csak szakaszosan, felszínesen lehet. Reggel fél 10-kor már a saját lábamon hagyom el a posztoperatív osztályt és sétálok le egy emelettel lejjebb a Gyermekágyas osztályra. Az engem kísérő nővérek még úgy tudják, ha szeretnék pihenni, odaadhatom majd a kicsit estére az újszülöttes nővéreknek. Aztán kiderül, rosszul tudják: az újszülöttes nővérek szigorúan közlik, ez bizony az én érdekemben és a baba érdekében egy 24 órás rooming-in szolgáltatás, vagyis a gyerek teljes egészében az én felelősségem és velem van 0-24-ben. Ők maximum segítenek, ha kell. Mikor első éjjel könyörgök nekik, hogy egy picit hadd pihenjek, mert nagyon ki vagyok merülve és szoptatás közben elbóbiskolok és emiatt féltem a kicsit, nagy kegyesen de teljesen lenézően annyit engedélyeznek, hogy az esti fél 9-es és fél 12-es szoptatás közt vigyáznak Áronra. Egyrészt borzasztóan örülök a kis "szabadidőnek", másrészt a nézésükkel elérték, hogy a világ leszarabb anyájának érezzem magam, amiért már második nap le akarom passzolni a gyereket.  

Hát ilyen hangulatban telt a gyermekágyas időszak a kórházban. Magamban puffogtam, alig vártam, hogy hazamenjünk. Arra gondoltam, hogy ha már teljesen az én felelősségem a baba, miért nem lehetek vele inkább otthon, kényelmesen, kórházi ágy helyett a sajátomban. Ehhez képest megint türelemre tanított a sors: a hazaengedésünk tervezett napján, mikor már majdnem mindent bepakoltam, reggel jött a gyerekorvos és közölte, hogy Áron az utolsó pillanatban besárgult, 1 napig kék fény alá teszik. No itt borultam ki :) Kijött rajtam az elmúlt pár nap nemalvása, a stressz, a család hiánya, az elesettség, a műtéti fájdalmak, a tehetetlenség és az aggódás. Kb 2 órát egyhuzamban sírtam. Mindenki jött vigasztalni, még a gyógytornász nő is megpróbált életet lehelni belém, de hasztalan, mondtam is, hogy csak kicsit hagyjanak békén, kisírom magam és oké leszek. 

Másnapra szerencsére Áron segített nekem és gyorsan rendbejött, hazaengedtek minket. Az orvosom is jófej volt, reggel 7-kor már keresett, hogy a sebem átkösse és ellássa, mondván, rajta ne múljon, ha hazaengednek, rá ne kelljen várnom :) Repestem a boldogságtól. Áron jól bírta a hazautat, jól bírta az otthoni káoszt és hangzavart és nyüzsgést és azóta is jól bír mindent. Olyan, mint egy kis buddha. Minden ok, ha kaja van, nézelődnivaló van, kipihente magát és nincs tele a pelusa. Ha esetleg vár valamire (pl tudja, hogy evés következik), de előtte leteszem, mert valamit még meg kell csinálnom, akkor nagyon cukin megsértődött fejet vág és sírásba kezd. Ha nagyon éhes, nagyon sír. De őszintén szólva a kórház óta nem nagyon hallottam, hogy nagyon éhes lett volna.

19349631_10213976512674906_1491929917_o.jpg

És ami külön jó: tudok szoptatni. Ádámmal a szülést követő 4. nap találkozhattam először, addig tápszerezték. Az első szoptatásban egy nővérke "adott tanácsot", miszerint kicsi a mellem és a mellbimbóm és csak bimbóvédővel fogok tudni szoptatni és már rám is pattintotta a bimbóvédőt. Ez + a cumizavar + a tápszer + a kései találkozás ahhoz vezetett, hogy 4 hónapig részben szoptattam, de többségében tápszereztünk és a 4. hónapra eljutottunk oda, hogy már megnyugtatáshoz sem kérte a gyerek a cicimet. Másodjára eldöntöttem, hogy nem hiszek a nővéreknek és csakazértis megpróbálok rendesen szoptatni, még bimbóvédőt sem vittem a kórházba. És láss csodát, sikerült. Gondolom, hozzájárul, hogy Áront kézbe kaptam elég hamar, vele nem volt gond és hogy ügyesen szopizott plusz én is érzem, hogy sokkal jobban rá vagyok hangolódva a jelzéseire, mint bizonytalan anyukaként az első gyerekre. Nem volt sok tejem az elején, egy kicsit kellett pótolni, de az első hónap végére eljutottunk oda, hogy kizárólag anyatejes lett, amire nagyon büszke vagyok :) Még egyelőre furcsa kicsit a random csordogáló tej, az éjjel bedurranó mellek, a fejés maga, amiközben kistehénnek érzem magam. Az viszont felemelő, hogy a baba belőlem, általam majdnem egy kilót hízott 1 hónap alatt, hogy mikor eszik, szorosan magamhoz ölelhetem és megteremtődik a mi kétszemélyes birodalmunk. 

Gyorsan eltelt ez az egy hónap, szinte észre sem vettem. Áron ügyesen beilleszkedett a családba, olyan, mintha mindig itt lett volna. Annál pedig nincs szebb érzés a világon, mikor átöltelik egymást a testvérével, vagy mint amikor vasárnap délelőtt együtt sétálunk el a pékségbe és a nagyobbik fiú büszkén megjegyzi: mi vagyunk egy család: apa, anya, Ádám és a kis Áron. 

Az egyetlen dolog, ami még aggaszt és amit szeretnék nagyon jól csinálni: néha megszakad a szívem a kis hős nagyobbik fiamon, aki szenved a hiányomtól. Aki a maga kisfiús módján hisztikkel, kiabálásokkal, butaságokkal és extra sok törődéssel, öleléssel, szeretettel fejezi ki, hogy mennyire hiányzom neki. Mindent velem akar csinálni. Ölelget, simogat, puszilgat, magától mondogatja, hogy mennyire szeret. És olyan jó lelkű, hogy bár féltékeny, nem vetíti ki a testvérére, abszolút pozitívan viszonyul hozzá. Helyette csak vágyakozik és igyekszik a saját módján türelmes lenni, kivárni a sorát. Én pedig igyekszem minél több időt tölteni vele, figyelni rá, ölelni, szeretni, de tudom, hogy ez most még kevés. Az ovi és a baba miatt nyilván nagy visszaesés neki a 0-24 órás figyelem után a jelenlegi helyzet és csak bízom benne, hogy az iránta érzett töretlen szeretetemet ő is érzi. Olyan nagy a szívem, beleférnek mindketten, de bárcsak az időm is exponenciálisan nőhetne a sok szeretet kifejezéséhez. 

De biztosan megoldjuk ezt is. Mert egy család vagyunk. Én és a három gézengúzom :)

Szólj hozzá!

Címkék: fotó család első szülő alvás szülés szüléstörténet kórház szoptatás orvos boldogság fejlődés itthon szeretet hétköznapok érzések születés anyaság büszkeség kisfiú altatás hazatérés nagyfiú szülésindítás terhesség utolsó hónap

2017.05.12.
11:11

Írta: zsmaria

Programom van

Vagyis programozott császárom :)

Összevissza és kicsit káoszos volt az utolsó két nap. Tegnap CTG-n voltam, utána gondoltam, megnéz az orvosom (méhszáj, babuci, ilyesmi) és átbeszéljük a jövő heti lehetőségeimet. Ha már 2.5 hete nem beszéltünk, feltételeztem, így szülés előtt még szokás egyszer konzultálni és megtudhatom, állunk-e úgy, hogy legyen még esélyem természetesen szülni. Hát rosszul gondoltam. Bár az asszisztenst nagy nehezen elértem és ő hívta az orvost, drága dokibácsim nem jött. Aztán kb 2 óra várakozás után szólt az asszisztensnek, hogy lelépett. Megfeledkezett rólam :( Így nem igazán lettem okosabb, annyit tudtam meg, hogy várhatóan kedden császárra vagyok beírva, ha addig nem történik semmi.

Még az asszisztens is nagyon megsajnált. Ő intézte el, hogy ma újra bemenjek a kórházba, megint néztek ctg-t, illetve az ügyeletes orvos megvizsgált ultrahangon is. A műtéti hegem vékonyka, ami nem nagyon engedné amúgy sem a természetes szülést az alapján, amit utánaolvastam. A magzatvíz kevés, a méhlepény öregedik. Szóval Áronkával nem húzhatnánk amúgy sem sokáig. Megkaptam az időpontot a császárra, jövő hétfőn reggel befekszem és kedden végre találkozhatok a legkisebb fiammal :)

Jó sok szaladgálás, várakozás, idegeskedés volt, míg ez kiderült, de most végre megnyugodtam, mert tudom, hogy mi fog történni. Az apró részleteket majd még egyeztetem telefonon a szülésznővel, az orvosom pedig az elfeledkezésért kapott egy csúnya-csúnya, hálapénz-csökkentő feketepontot már megint :D

 

Szólj hozzá!

2017.05.09.
12:19

Írta: zsmaria

Feszültség

39. hét. Jöv héten ilyenkor legkésőbb már a szülőszobán leszek.

De addigis: tűkön ülök. Nem tudok koncentrálni. Feszült vagyok. Sőt, feszül a hasam is, kemény, mint a beton már napok óta. Ha kicsit eszem vagy Áron kicsit mozog odabent, úgy érzem szétrepedek. 

Volt pár fájásom múlt héten (pont mint anno Ádival), de már rutinosabb voltam, nem szaladtunk azonnal a szülőszobára (hogyisne, még a végén befektettek volna vagy valami, az meg kinek kell), hanem vártam, méricskéltem a fájásokat. És azok szépen el is múltak, azóta se hallottam hírüket sem :D

Úgy döntöttem, ezt a hetet arra szánom, hogy még Ádival legyek, amennyit tudok és előkészítsek mindent (lakást, irodát) az átmeneti állapotra. Szóval még kicsit pörgök, de babácskának meg se kottyan. Épp mint a bátyja, pont jól érzi magát odabent :D

Szólj hozzá!

Címkék: fotó terhesség várakozás pillanatok magzatmozgás pocakfotó terhesség utolsó hónap

2017.05.05.
13:47

Írta: zsmaria

Kis éji vallomás

Hajnal van, körülöttem minden csendes. Amerre nézek, sötét, halványan a másik szobából még fel-felsejlik az éjjeli fény különös, hideg-rideg kékje. Csak a szuszogásotok hallatszik, amit néha meg-megtör egy hangosabbra sikerült sóhajom. Nem tudok aludni. Szüntelenül jönnek-jönnek a jósló fájások és én igyekszem csendben "átlélegezni" magam egyik fájástól a másikig. Lassan, óvatosan, mindig csak az adott pillanatra koncentrálva. Fáj, de nem bánom. Elmerítkezem a fájdalomban és közben nézlek titeket. Édesapámon és öcsémen kívül a legfontosabb fiúkat az életemben. Elnézem, ahogy nyugodtan alszotok, fogalmatok sincs, hogy én épp a család harmadik fiújának érkezésére készítem a testem. Elnézem, hogy észrevétlenül milyen egyformák lettetek. Nem is tudom, mikor történt a dolog. Kezdetben volt egy szöszke kis rám hasonlító örökmozgó húsgolyónk, mára már 3.5 éves öntudatos nagyfiú, aki a szememben tiszta apja lett. Pont olyan pózban alszik, mint te. Pont úgy szuszog, mint te. Pont úgy utálja a tömeget és a felhajtást, mint te. Pont olyan analitikus, reális, megingathatatlan, mint te. Pont olyan hihetetlenül kreatív, alapos és mégis csapongó, mint te. Elnézlek titeket, elszorul a torkom a meghatottságtól és nem jut más szó eszembe, mint az, hogy köszönöm.

Köszönöm, hogy pontosan 8 évvel ezelőtt valamiért úgy gondoltad, érdemes írnod nekem egy bemutatkozó levelet.

Köszönöm, hogy miután leiskoláztalak, te ahelyett, hogy figyelemre sem méltattál volna többet, válaszul megírtad a világ legkevesebb, legszertelenebb levelét.

Köszönöm, hogy annak ellenére, hogy az első randin minden olyat megcsináltam, amit tilt a nemzetközi randiszabályzat, te nem ijedtél meg és újra látni akartál. Vicces volt az az első randi, bár kevésre emlékszem belőle. Emlékszem, ahogy megdobbant a szívem, mikor megláttalak. Fekete farmerkabátban hanyagul a korlátnak dőlve vártál a buszmegállóban. Emlékszem, hogy felválta szidtuk az exeinket és nyalogattuk a sebeinket. Emlékszem a nevetésre, a boroskólára, az éjszakába nyúló csocsópartira. Arra, hogy a randi végén olyan lelkes voltam, hogy rögtön hazavittelek volna, de te úriember voltál. Aztán arra, hogy ezek után kurtán-furcsán elköszöntünk. És hogy nem hagytad annyiban a dolgot és mégis visszahúztál magadhoz. És emlékszem az első csókra... 

Köszönöm, hogy aztán sem ijedtél meg és hagytad, hogy a maga természetességében haladjon a kapcsolatunk. Hogy nem zavart a gyors összeköltözés, hogy nem zavart az én kezdeti szertelenségem és hogy a pörgős-bulizós lány mögött megláttad a nőt, aki majdani életed párja lehet. 

Köszönöm, hogy te voltál az első férfi az életemben, aki meglátta bennem az anyát. És aki meglátta bennem a vállalkozót.

Köszönöm, hogy bíztál bennem és együtt építhettünk fel valami csodálatosat, a saját cégünket.

Köszönöm, hogy segítettél olyan emberré válni, akire büszke lehetek. Hogy melletted kibontakozhattam. 

Köszönöm, hogy kitartottunk egymás mellett akkor is, amikor nehéz volt. Hogy veled élhettem át a menyasszonnyá, feleséggé, majd szülővé válás élményét.

Köszönöm, hogy a világ legjobb férje és apukája vagy. 

És köszönöm, hogy Te vagy az az ember, akivel mindezt, életem legfontosabb állomásait megoszthattam, átélhettem. 

5, ami 8

 

8 éve találkoztunk először. 5 éve az esküvőnk után azon nevettünk, hogy azt sem tudjuk, mire mondtunk igent, annyira nem figyelt szokás szerint egyikünk sem a beszédre :)

De tán nem is kellett figyelnünk. Mindketten pontosan tudjuk, mire mondtunk anno igent: arra a csodára, ami keveseknek adatik meg: egy harmonikus, boldog, egymást támogató és sosem gátló, szárnyakat adó, folyamatosan fejlődő kapcsolatra, a legerősebb barátságra és szerelemre, szeretetre. Arra, hogy el tudjuk fogadni egymást, hogy tudjuk, a rosszabb napok után mindig jön jobb. Arra, hogy nem csak nőként és férfiként de anyaként és apaként is együtt tudunk létezni. És arra, hogy ez manapság olyan nagy csoda, hogy szeretnénk minél tovább fenntartani ezt a csodát...

Közben azon gondolkozom, felébresszelek-e. A fájások sűrűsödnek. Lassanként szükségem lesz a támogatásodra, mert bár baromi erősnek tűnök, nem megy minden egyedül.

Hamarosan bővül a családunk még egy imádnivaló fiúval, így már hárman lesztek nekem. Tudom, hogy nehéz lesz, megint új kihívás, megint új élethelyzet, olyan, amit még nem próbáltunk. De nem félek. Mert tudom, hogy együtt mindig mindent meg fogunk tudni oldani.

Szeretlek. 

Boldog 5. házassági évfordulót!

Szólj hozzá!

Címkék: szerelem köszönet érzések házasság fájások házassági évforduló

2017.04.30.
19:40

Írta: zsmaria

Anya várakozni tanul

Ismét rá kellett jönnöm, milyen könnyen tanulok és gyorsan felejtek :)

Azt hittem, már Ádámnál megtanultam a leckét, megtanultam elfogadni, türelmesen várni, beletörődni, hogy vannak olyan dolgok az életben, amiket nem befolyásolhatok. Rájöttem erre akkor, amikor rá és egy sikeres lombikra vártunk. Rájöttem megint, mikor nem akart kibújni és túlhordtam 1 hetet. Rájöttem ismét, mikor arra vártunk, hogy sikerüljön a következő beültetés. És már megint elfelejtettem és újra kell tanulnom a várakozás és az elfogadás művészetét. Azt, hogy az élet fogantatással, születéssel kapcsolatos csodáira és folyamataira nincs ráhatásom. Semmi mást nem tehetek, mint hogy türelmesen várom, a mi kicsi Áronunk mikor szeretne megszületni. 

18235934_10213484618097849_1481336136_o.png

2 hét van hátra. Hosszú-hosszú, unalmas, idegőrlő 2 hét lesz. Minden orvosi vizsgálaton túl vagyok, legközelebb mindenkivel már csak a szülés alatt/után fogok találkozni. Fizikailag már hetek óta szenvedős, nyafogós vagyok, ráadásul jött most egy torokfájás is, ami pluszban legyengített. Érzelmileg még bírom, de folyamatosan a jövőn kattog az agyam, ezerféle forgatókönyvet lejátszottam már, hogy mi lesz, hogy lesz. Vágyom titokban egy magzatvíz elfolyós-gyors és könnyű szülésre, reménykedem, hogy sikerülhet. Közben a remény erre egyre kisebb. 

Hiába érezek hetek óta görcsöket, hiába éreztem, hogy mintha nyílna a méhszájam, hiába nagy a hasam, az orvosom azt mondta, egyelőre semmi jel nem utal arra, hogy közeledne valami. Minden zárt, a méhnyak egy cseppet sem rövidült. Áron tankönyvi méretű babácska, így előrehozott császárral sem lehet kalkulálni. Szóval semmit nem tudunk. Csak annyit, hogy várnunk kell. Még egy dolog biztos ezen kívül: hogy a nőgyógyászom most nem enged túlhordani, ha május 15-ig nem jelentkezik a baba, 16-17-én legkésőbb megindítjuk a szülést. 

Addig pedig még kitalálok valamit, amivel lekötöm magam, különben bele fogok bolondulni a várakozásba. Az itthon főzőcskézés-kényszeres takarítás-rendezgetés-filmnézés nem az én világom, kicsit sem köt le. Szóval ha úgy nézzük, van még két hetem dolgozni és Ádámmal játszóterezni, őt dögönyözni, szeretgetni, kisajátítani :D 

Szólj hozzá!

Címkék: terhesség várakozás szülésindítás terhesség utolsó hónap jósló fájások

2017.04.19.
13:52

Írta: zsmaria

Visszaszámlálás megint

36. hét. Innen is látszik, mennyire rég írtam blogot. Hiába, a második terhesség ebben is nagyon különbözik az elsőtől. Míg az elsőnél azért félidőtől már nagyon fókuszáltam a tudatos pihenésre és felkészülésre, most versenyt futok az idővel, hogy még a szülésig mindenféle dolog beleférjen az időmbe, amit elterveztem. Nincs nagyon idő az egész napos filmnézésre, olvasásra, céltalan sétálgatásra vagy ha van is, az társas tevékenységgé vált. 

baby_1.jpg

Miben más még ez a babavárás így a vége felé?

Vásárlás

Nincs igazán mit vásárolni. Előszedtem mindent, amit Ádámról félretettem, mostam, takarítottam, a babakocsi és a babaágy olyan, mint újkorában, Ádámnak 1 doboznyi cipője és 5-6 doboznyi ruhája várja az újszülöttet, így maximum annyit kellett frissíteni a ruhatáron, hogy téli gyerek után tavaszi jön, így beszereztem pár vékonyabb takarót, rugdalózót, body-t. Helyette költhettünk a lakásfelújításra :)

Csend

Na, az nincs. Van egy elképzelésem arról, hogy Ádámot például azért idegesíti, zavarja minden zaj, hangosabb eszköz, rádió, stb, mert a terhességem alatt végig csend és nyugalom vette körül és amúgy sem vagyunk a férjemmel az a zajos pár, tőlünk nem igazán hallhatott hangzavart. Ezzel ellentétben ő maga valamiért képtelen csendben maradni, megállás nélkül beszél, kiabál, mindent hangosan csinál, baba kora óta ez az alapállapota. Sőt, ha direkt megkérjük, hogy maradjon csendben (pl.: templomban esküvőn / moziban / vagy csak mert valaki beszél hozzánk és szeretnénk meghallani) , a mai napig külön megsértődik és még hangosabb lesz. Ezt az ellentmondást 3,5 év alatt sem tudtam feloldani benne. Így Áron baba már a pocakomban hozzá van szoktatva a folyamatos hangzavarhoz, kiabáláshoz, énekléshez, pörgéshez. Bízom benne, hogy ebből adódóan Ádámmal ellentétben nem lesz érzékeny arra sem, hogy zajban aludjon, pihenjen. 

Rutin

Anno emlékszem, heteken át faltam a gyerekneveléssel kapcsolatos könyveket, elképzeltem mindent, mit hogyan fogok csinálni, gyúrtam magamban a kis elméleteket, hogy milyen lesz a fiam, milyen anya leszek, milyen lesz a családunk, hogy fogunk élni. Gyönyörű, rózsaszín légvár volt :) Az elveim többségét azóta szépen leadtam és annyit megtanultam, hogy semmit nem tudok előre eltervezni. Minden alakul, ahogy alakul, mi pedig próbáljuk azt a saját életünkhöz igazítani úgy, hogy mindenkinek a lehető legjobb legyen. Áronnal már meg sem próbálok tervezni. Azt persze elképzelem, hogy vajon milyen lesz, de nem döntöttem el semmit előre sem a szüléssel, sem a szoptatással, sem a neveléssel kapcsolatban. Csak felkészültem lelkileg az esetleges problémákra, így praktikussági szempontból beszereztem babahintát, hordozókendőt és elkezdtem erősen készülni a káoszra és a testvérféltékenységre :)

Fizikai aktivitás és testi változások

Ádámmal jól bírtam az utolsó heteket is azon kívül, hogy már nagyon vártam. Jól éreztem magam, egy furcsább éjszakát leszámítva nem voltak előzetes fájásaim, nem éreztem semmit, pár héttel szülés előtt még wellnesselni mentem a férjemmel :) Most azért sokkal jobban érzem a kimerültséget és a terhelést. Sőt, erősen érzem, ahogy a testem felkészül a szülésre: érzem, ahogy helyezkedik a baba, érzem, ahogy vizesedek, tágulok, görcsölök, szédülök, hol itt szúr, hol ott szúr, aludni már sehogy sem jó, levegőt néha alig kapok, stb. A várandósság vége egyre nehezebb. Ha arra gondolok, hogy még 3-4 hétig ilyen állapotban kell lennem, nem vagyok felhőtlenül boldog :) Ráadásul a frontokra is érzékeny lettem. Ma reggel leesett a hó, egész délelőtt havazott. Ennek közeledtét én 3 napja érzem, meg voltam én is bolondulva és meg volt a baba is bolondulva, olyan furcsán éreztem magam, azt hittem, beindul idő előtt a szülés. A jó viszont az egészben az, hogy így felsejlett bennem a remény, hogy annak ellenére, hogy anno Ádámmal a szervezetem nem reagált semmire és nem indult meg magától a szülés, lehet, hogy most lesz esélyem természetesen, könnyen és gyorsan szülni (valami ilyesmi a jóga-mantrám is). Talán a testem emlékszik arra, hogy legutóbb mit kellett (volna) csinálnia...

Szólj hozzá!

Címkék: terhesség szülés boldogság várakozás idő érzések pillanatok magzatmozgás pocakfotó babaruha vizesedés terhesség utolsó hónap jósló fájások szapora légzés

2017.02.23.
14:42

Írta: zsmaria

Gong és harmadik félidő

Döbbenet, de beléptem a harmadik trimeszterbe. Pedig nemrég volt, hogy elbénáztuk a gyógyszer adagolást, nemrég kezdte Ádi az ovit, nemrég szomorkodtunk, hogy jött a hideg meg a tél. 

16933823_10212770812373152_1596682913_n.jpgÉs lám, huss, elszaladt az idő, újra itt a tavasz, süt a nap, a hasam pedig rendületlenül nő.

Ha nem írnák az okos kalkulátorok és terhesség hétről-hétre útmutatók, akkor is tudnám, hogy ez már a harmadik trimeszter. Már nagyon terhes vagyok. A testem és a lelkem is érzi:

- egyre többször kapom magam azon, hogy a külvilágot gépiesen ugyan, de érzékelem, teszem a dolgom, de a szívem, a lelkem valahol odabent jár. Kezem a pocakomon, érzem-figyelem a kis Áron minden rezdülését és a gondolataim körülötte forognak. Mit csinál odabent? Boldog, jól érzi magát? Ha rugdos, az jót vagy rosszat jelent? :) Milyen lesz majd? Milyen lesz a szülés? Milyen lesz az első pár hét/hónap/év együtt? Milyen lesz nekem két gyerekkel? Mennyire változhat még meg az életünk? Mennyire tudok rá felkészülni?

- a figyelmem "osztódása" miatt az agyi kapacitásaim is érzékelhetően lecsökkentek. Egyre többször elfelejtek dolgokat és ami a legviccesebb: triviális dolgokat. Például sokszor kapom magam azon, hogy állok a bejárat /bankautomata előtt és pillanatokon át gondolkozom, hogy milyen pin kódot is kell beütnöm :)

- bár az energiaszintem kicsit magasabb, amióta emelt dózisban szedem a vasat, de fizikailag egyre többször szembesülök a saját korlátaimmal. Egy laza, kötetlen bálozás után (amikor nem is táncolok, csak állok-ülök, eszek-beszélgetek) a combjaim begörcsölnek, a hátam beszakad és a méhem is görcsöl fél napig. Egy családi kirándulás előtti pakolás végén le kell ülnöm, mert alig kapok levegőt, a gyomorsavam a torkomat támadja és teljesen kimerülök. 

- A pocakom is kezd zavaró méreteket ölteni: oldalt fekve olyan érzésem van, mint a Farkasnak a mesében, akinek a hasát teletömték kővel. Paff, lehúz a súly és már sehogy sem jó, minden kényelmetlen:) Kanapéról, alacsony ágyról már csak akkor tudok felállni, ha hátulról megtolnak vagy megpróbálom a saját magam által kifejlesztett, kicsit sem sikkes ám annál bálnásabb felülési-felállási módot alkalmazni. 

Mindemellett hiába is akarnék bárhová máshová figyelni, folyamatosan együttélek a hasamban ficánkoló, egész nap mozgolódó, kíváncsiskodó kis sárgadinnyényi méretű manóval, aki minden pillanatban emlékeztet arra, hogy itt van, valóban, csoda történt megint és szülők leszünk megint és hamarosan találkozhatunk vele, a mi kis egyedüli harcosként induló, mindent túlélő szupererős és szuperkitartó fiunkkal :)

Már alig várom. Van egy olyan érzésem, hogy bármennyire is közhelyes, a következő 3 hónap borzasztóan lassan és közben rettentően gyorsan el fog telni :D

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: jövő szülés várakozás idő érzések anyaság magzatmozgás pocakfotó hátfájás

2017.02.09.
15:31

Írta: zsmaria

Vérszegényen, mégis aktívan

Már megint vérszegény vagyok. Meg sem lepődöm. Bár az igazat megvallva próbáltam elkerülni, már a terhesség elejétől szedek emelt adag vasat, de még ez sem volt elég. A II. trimeszteres vérvételen pont ugyanolyan gyatra értékeket produkáltam, mint az első terhességemnél. Az orvosok persze előbb a vérképemre néztek, aztán az arcomra és egyből magabiztosan közölték, hogy látszik, milyen szarul vagyok :D Mondom, de nem is vagyok, vagy ha egy kicsit igen, az a nátha miatt van. Erre az orvos: azért kapok el minden betegséget, mert ilyen legyengült immunrendszerem van, ilyen vérszegény vagyok. Nofene, köszi.

Hát így állunk. Néha azon gondolkodom, mi lenne, ha lenne is energiám :D

Jó, annyit azért érzek, hogy sokat aludnék. és ha ágyat érez a fejem, azonnal ki tudok dőlni.

Vagyis inkább csak tudnék. Az utóbbi két hetemet megédesítette, sózta, keresítgette drága kisfiam, akit először mezei náthával, kis köhögéssel tartottam otthon egy hétig, majd szokás szerint nem működtek a házi gyógymódok szóval még maradhatott itthon 1 hetet hőemelkedéssel, antibiotikummal, stb. Ebben az a jó, hogy különösebben nincs rosszul a gyerek, élénk, aktív, vidám, tenne-venne, de épp annyira beteg, hogy ne vigyem közösségbe. Az viszont nem jó, hogy 1, én fáradékonyabb vagyok a fentiek miatt. 2, az elmúlt két hétben a szmog/jégeső/ónos eső/beteg gyerek/beteg anya tényállások miatt nagyjából ki sem mozdulhattunk a lakásból. 

Szóval két hete élek együtt, összezárva 0-24-ben egy túlpörgött tasmán ördöggel :D Akinek azért persze egész nap akad dolga, tesz-vesz, játszik, dolgozik, nincs ideje semmire és alapvetően hagy engem pihenni, amiért külön hálás vagyok neki. Node rutinos gyerekesek tudják, hogy ha a gyerek nincs levegőn, akkor 1, nem fáradt, nem akar elaludni az istennek sem. 2, nem elég éhes a főételekhez, viszont unalmában sokat nassolna. 3, a beteg gyerek általában több mesét néz, így észre sem vesszük és függővé vált :) Úgyhogy volt kihívás bőven, fáradság ide vagy oda, futjuk minden nap ugyanazokat a köröket, harcokat. Lekötni Ádámot. Ha dolgunk volt valahol, kizökkenteni és rávenni az indulásra. Evésidőben rábeszélni az evésre. Alvásidőben 1.5-2 órákat várni, míg képes lenyugodni és elaludni. Nem tudom, más gyereke hogy van vele, de az én fiam alvás előtt képtelen ellazulni. Születése óta folyamatos beszéd + mozgás jellemzi azt a 20 percet vagy akár 2 órát, míg lenyugszik és elalszik. Folyamatos. Nagyon durva. Nagyon vicces. És mindig ilyen volt. És én a mai napig nem tudtam megtanítani ellazulni. Keze-lába-szája együtt jár, míg anya próbálja nyitva tartani a szemét, hogy azért ne ő aludjon már el hamarabb, mert akkor tuti lelép a gyerek az ágyból :) Nem egyszerű. 

El is vesztettem a türelmem párszor az elején, bevallom őszintén, az oviból hazatérve békésen eljátszogató, bújós fiam után egészen nehéz volt átállnom a régi örökmozgó énjére és arra, hogy mindenért meg kell harcolnom vele. De miután én is átprogramozódtam, inkább nevetünk, mint vitatkozunk :) Mindemellett gőzerővel dolgozom/próbálok dolgozni, rengeteg teendőt felhalmoztam magamnak erre a hátralévő pár hónapra. Szóval nem unatkozunk és egyelőre mindenre van is energiám. Hát mi lenne, ha még ennél is több lenne :DDD

Közben a kisebb fiam is bepörgött, a legutóbbi blogos jellemzése óta feléledt a drága, ami annak köszönhető, hogy befordult. Szóval amit eddig éreztem halovány ficánkolásokat odalent, azt pár hete fent és erőteljesen és rendszeresen kapom, imádom :) Jó érezni, hogy itt van és minden rendben van vele. Már nyom vagy 1 kg-t a legutóbbi UH szerint és a neve is megvan: újabb 4 betűs, Á betűs érkezik a családba: a kicsi Áron. (Ádámunk szerint Áron Gidir - a Gidir nem létező név, az ő fejéből pattant ki. Google-ben megnéztük, egy szomáliai törzs neve :D)

Hát így foglalnak le a fiaim nap, mint nap, én pedig élvezem nagyon, még akkor is, ha morgolódok épp. És mostanság egyre többet eszembe jut, hogy amikor égnek áll a hajam a tennivalóktól, a fiamtól, a saját dolgaimtól és azt hiszem, nem bírom már tovább, akkor vajon mi lesz mondjuk fél év múlva... Jobb lesz, ha addig feltöltöm a vasraktáraimat, kelleni fog az a kis plusz energia :)

 

Szólj hozzá!

Címkék: munka család evés szülő alvás terhesség itthon hétköznapok nevelés anyaság kisfiú altatás magzatmozgás dackorszak vérszegénység vérkép kommunikáció a babával

2017.01.21.
20:24

Írta: zsmaria

Mégis valami más

Hasonlóan indult mindkét terhességem. Várható volt, hogy hasonlóan is folytatódik. De mégis, ez most valami más. Anno Ádámnál is leírtam, hogy a pocakomban való viselkedése alapján milyennek képzelem, milyen személyiséget képzelek el hozzá és hogy önbeteljesítő jóslat volt-e vagy sem, nem tudom, de nagyon beletrafáltam anno.

Öcsike viszont teljesen más.

Mozgás: Míg Ádám végig nagyon aktív volt a hasamban, nagy rúgásokkal és ütésekkel jelezte azonnal, ha valami nem tetszett neki (kényelmetlenül feküdtem, túl hangos, túl gyors volt valami, stb.), Öcsike már rájöttem, háttérbe szorul, illegalitásba vonul, ha valami zavarja és csak akkor jön elő megint, ha nyugodtak a körülmények.

Étvágy: Ádi anno engem, a hús és chips-evőt csoki, torta, tejszínhab, sütievésre késztetett egészen mértéktelen módon (legalábbis nekem, aki nem szereti annyira az édességet, az volt) Meg is látszik, a fiam jelenleg is leszoktató kúrán lévő csokifüggő :D Öcsi ezzel szemben megdöbbentő módon racionális és egészséges: leveseket, főzelékeket (!), salátákat, gyümölcsturmixokat tesz vágyaim tárgyává. Anyukám kelkáposzta főzeléke vagy egy jó húsleves vele maga a kánaán.

Jelenlét: Ádi folyamatosan jelt adott magáról, nem lehetett nem észrevenni, hogy velünk van, már magzat korában sem. Öcsi pedig néha úgy elvonul, hogy aggódni kezdek, minden rendben van-e vele. 

Helyezkedés: Ádi folyamatosan a gyomrom, tüdőm, bordáim tájékán pörgött, oda irányozta a legerősebb rúgásokat és ütéseket, néha alig kaptam levegőt. A kistesó pedig nem rúg, nem üt, csak finoman, halkan bugyborog, méghozzá valahol nagyon lent, a húgyhólyagom környékén. Pisilést nem is tudok visszatartani, mert folyamatos nyomást gyakorol odalent a szerveimre.

És hogy én mindezekből mit érzek, mire következtetek? Valamiért olyan érzésem van, hogy kapok egy teljesen más személyiséget. Öcsike egy kis buddha. Semmilyen probléma, hangzavar, anyai stressz nem tudja kizökkenteni, ő vígan elvan a helyén, békésen, nyugodtan, sokat pihenve-aludva, mintha tudná, hogy idekint azért nehezebb lesz majd megőriznie a békességét :) Harmóniában van magával, velem, a környezetével és ösztönösen tudja, hogy mire van szüksége, vágyik az egészséges ételekre, a nyugalomra.

Hát azt hiszem, ilyen lesz a mi második "gézengúzunk". Ha pedig bejön ez a jóslatom is, azt hiszem, nagyon jól fogok mulatni a két kis vacakon :) 

Szólj hozzá!

Címkék: jövő alvás érzések magzatmozgás kommunikáció a babával

2017.01.13.
11:49

Írta: zsmaria

Empátia, szomorúság, halál

Furcsa volt ez a hét. Ádám 3 hét betegeskedés után megint elkezdte az óvodát és emiatt vagy emellett, magam sem tudom, de mérhetetlen melankólia lett úrrá rajra egész héten. Újra be kellett szoktatni, péntekre jutottunk el odáig, hogy sírás, könnyezés nélkül menjen be a csoportszobába. De nem is a sírás volt furcsa, azt már kezdtem egészen megszokni tőle az ovi kapcsán :( Hanem a gondolatai, érzései.

Azt látom, hogy az ovival párhuzamosan egyre erősebben kötődik, ragaszkodik hozzám. Talán azt, hogy a hétköznapokban elengedjen, azzal kompenzálja, hogy az együtt töltött idő minden pillanatát ki akarja használni. Nélkülem nem akar menni sehová, sőt még velem sem: legjobban azt szereti, ha otthon ülök vele a földön, ő épít, én jelen vagyok és időről időre bevackolja magát az ölembe. Mindemellett kisajátította az éjszakáimat is, aminek őszintén szólva először nagyon nem örültem. Csak velem alszik el és amint eltűnök mellőle, ahogy mindig is szoktam, maximum fél órán belül felébred és megkeres. Akárhol talál, vagy a nappaliban vagy a hálóban, mellém fekszik és úgy alszik tovább. Ha nem talál, mert például épp fürdök, az apja mellett ébren megvárja míg végzek. Mint valami kis matrica. Megfigyeltem, hogy ha elalvás után mellette maradok, többször is megébred, felemeli a kis fejét és félálomban monitoroz, megvagyok-e még.

Elsőre bevallom, ez borzasztóan feldühített. Oly kevés szabadidőm van, az éjszakák egy részét úgy szerettem, hogy legalább az az enyém, a miénk a férjemmel kettesben. Hogy 9-től 12-ig csak ketten vagyunk. Beszélgetünk, filmet nézünk, egymás mellett dolgozunk. És most mindez semmivé lett. Az első pár alkalommal próbáltam ellenkezni a gyerekkel, lepasszolni apának, szülői tekintéllyel meggyőzni, hogy tanuljon meg már egyedül aludni, elaludni. De olyan heves, szívdobogásos félelmet és fájdalmat éreztem a fiamban akár a gondolatára is annak, hoy éjjel egyedül legyen, hogy egyik pillanatban magamnak is meglepően mély empátia szállt meg. Drága angyalom, hát ha most olyan életszakaszban van, hogy ennyire szüksége van rám, akkor anyjaként csak annyit tehetek, hogy megadom neki azt a biztonságot, amit keres. Nem taszíthatom el pont most saját önzőségem, igényeim miatt. Biztosan fog ez majd változni, mint minden más, pár hetet, hónapot pedig kibírok. Hamarosan úgyis érkezik a kistestvér, akkor pedig muszáj lesz megosztanom a figyelmem köztük.

El is mondta nagyon értelmesen, hogy attól fél, hogy egyedül van. És hogy ha én nem vagyok vele, akkor egyedül érzi magát, teljesen mindegy, hogy ki más van éppen mellette, ki vigyáz rá.

És az egyedüllétet érzi az óvodában is. Azt meséli, hogy egyedül játszik, egyedül marad, ha lassan öltözik, úgy érzem, nagyon magányos. Nap végén azt mondja, szomorú. Mikor megérkezünk, szomorú. Oviba menet legalább ezerszer megigérteti velem, hogy érte megyek, meg kell egyeznünk minden alkalommal a pontos időpontokban. Még 3 hónap után sem bízik abban, hogy nem fogjuk egyedül hagyni. Egyik nap bekísértem őt, éppen káosz volt, összevont csoport, óvó néni éppen feladatot adott a gyerekeknek, ezerfelé figyelt, kivételesen nem tudott odajönni az ajtóba, hogy átvegye Ádámot. Ádi kicsit várt rá, aztán ügyesen, bátran besétált a szobába és leült az első székre, amit talált. Úgy hagytam ott, hogy ott ücsörgött a kisszéken szomorúan és semmit sem csinált. Annyira megsajnáltam, hogy kíváncsi voltam, mikor oldódik fel vagy mikor megy oda hozzá valaki. Ezért kicsit vártam még a bejáratnál elbújva és pár perc után visszanéztem. Ádám ugyanott, ugyanúgy ült. Egyedül. Kutya se nézett rá. A szívem megszakadt érte, mert pontosan ilyen voltam én is. Egész úton hazafelé sírtam miatta. Persze, tudtam, hogy ez nem általános dolog, szerencsére az óvónénik és a dadusok is szeretik és jellemzően figyelnek rá. De tudtam, mit érez, mit gondolhat, mennyire kívülállónak érezheti magát a hangos, nyüzsgő tömegben...

A fentiek mellé jött adalékként még a szerdai délután, amikor lelkileg végérvényesen kikészültem. Mentem Ádámért az oviba, aki kiszalad hozzám, szája legörbül, először azt hittem, hogy a szokásos megkönnyebbüléstől, hogy megjöttem. De nem, köszönés után közli velem: "Jaj, anya én nagyon el vagyok keseredve." Kérdezem tőle, miért? Erre a következőket mondja: "Mert egyszer én is fel fogok menni az égbe. És akkor örökké lecsukódik a szemem. És nem mozog többet a kezem meg a lábam. És akkor soha többé nem látlak majd téged...." és a végén már zokogott. Én pedig köpni-nyelni nem tudtam. A mellettem ülő anyuka és Ádi óvó nénije árgus szemekkel nézte a jelenetet, hogy mit reagálok. Mit? Semmi értelmeset. Csak az óvó-védő ölelés, puszi, anya-mantra marad az eszközöm az én kis túlérett, túlokos, túlszomorú fiam megnyugtatására. És az ígéret, hogy ezt még otthon, sokszor átbeszéljük, ha szeretné. Beszéltünk már korábban is a halálról, előkerült a temetők kapcsán, a régen elhunyt dédik kapcsán és épp a napokban George Michael kapcsán is. Ádámnak a maga szintjén meséltem tudatosan természetes módon arról, hogy egy idő után megöregszünk, elfárad a testünk és itt marad a földön, a lelkünk pedig az égbe megy és ott él tovább az angyalok köztött. Ez úgy tűnt, megnyugtató információ volt eddig számára. Szándékosan nem kötöttem össze az elalvással, a szem behunyásával, nehogy emiatt féljen aludni. Inkább mindig a lélekről, a szeretetről és varázslatról beszéltem neki. És ennek ellenére az én okos, alig 3 éves kisfiam összerakta a képet. Az elmúlás véglegességéről, az elszakadásról. Alvás helyett az oviban ezen gondolkodott. A szívem másodszor szakadt meg aznap. Nem csoda, ha szomorú és fél egyedül lenni, ha ilyen hatalmas és súlyos gondolatok nyomják a pici szívét. 

És hogy mit tudok tenni azért, hogy tompítsam benne ezt a bánatot? Nem sok mindent, de igyekszem. Igyekszem tompítani a halál véglegességét és a testünkből kiszálló lufi metaforájával kézzelfoghatóvá tenni a lelkünket. Igyekszem megmutatni neki, hogy a halál nem végleges, a lelkek tovább élnek és boldogok. Igyekszem erősíteni és kézzelfoghatóvá tenni benne a köztünk lévő köteléket, hogy tudja, sosincs egyedül, lélekben és gondolatban mindig vele vagyok. És igyekszem levenni a sok terhet a lelkéről, közösen kitaláltuk, hogy a túl sok szomorúságot, mérget vagy épp örömöt elfújhatja hozzám, elviszi nekem a szél, és én majd megbirkózom vele, segítek neki. És mindemellett mesélünk-mesélünk-mesélünk. Remélem, ennyi elég lesz. 

Sosem gondoltam volna, hogy a gyerekvállalással ilyen súlyos feladatok is járnak és hogy én, a kommunikációs szakember is így le tudok bénulni majd pár ártatlan gyermeki érzéstől, kérdéstől...

Szólj hozzá!

Címkék: alvás gyerekszáj magány felelősség érzések óvoda anyaság szomorúság fantázia félelmek altatás nagyfiú nyugtatás anyaidő