Csak egy átlagos kétgyerekes családos hétköznap, amikor...
... a kicsi egész nap nyűgös, csak kézben nézelődve van csendben vagy ha szopizhat
... a nagy másfél hete ágynyugalomra van ítélve, mert begyulladt a csípőízülete (komolyan, 3.5 évesen van ilyen, mi sem tudtuk) Gondold el, hogy milyen hangulatban van ennyi idő után az én örökmozgó fiam. Minden baj. Mindenért hiszti van. De nem panaszkodom, mert eddig nagyon jól bírta. De ma úgy tűnik, betelt nála is a pohár.
... én már napok óta nem aludtam, a baba éjjel 2-3x ébreszt és mire az utolsó hajnali etetésből visszatenném aludni, a nagy mindig megébred és nem tud visszaaludni. Így kb. fél 6-kor kezdjük a napot és az átlag alvásidőm nettó 4 -5 óra/nap.
... a férjemmel bár itthon van, a logisztikával kapcsolatos dolgokon kívül nem nagyon tudunk beszélni, az egyéb témákat szétdarabolva beszéljük meg, vagyis óránként 1-1 mondatra vissza-visszatérünk ugyanarra a témára :)
... éppen bejön egy fontos határidős munka, amit nem tudok halogatni és egész nap várom azt a nyugodt és csendes 10 percet, amikor egy fontos telefonhívást elindíthatok :)
Szóval akár panaszkodhatnék, nyafoghatnék, kiborulhatnék, hogy én ezt nem bírom.
De amikor este:
... a kicsit fürdés után összepuszilgatom a kis pocakján és a hurkásodó combján és ő ezt spontán szupercuki gurgulázó nevetéssel és gőgicséléssel díjazza
... a fürdésnél még morgós hangulatában lévő nagyot alvás előtt az ágyban sutyorogva sikerül megnevettetnem és aztán még nevetve-dögönyözve-beszélgetve eltöltünk csak ketten egy fél órácskát
... miután mindenki alszik és én kivételesen nem dőlök ki, a férjemmel végre egy kis minőségi időt tudunk együtt tölteni, egymásra figyelni és még egy részt is meg tudunk nézni a kedvenc sorozatunkból anélkül, hogy elaludnék rajta...
Akkor bizony széles és békés mosollyal az arcomon dőlök be az ágyba és arra gondolok, hogy milyen szép napunk volt és mennyire szeretem ezt a három gézengúzt.
Nekem ez a #boldogság.
