És elérkeztünk a harmadik lombik kísérlethez.

Előzmények:

- az előző kezelés sikertelensége kicsit taccsra tett lelkileg, de egy jó pszichológusnak köszönhetően úgy érzem, helyreráztam a gondolataimat és abszolút pozitívan állok neki ennek a menetnek, lesz, ami lesz alapon

- azért persze, hogy ne legyen minden rendben, a kezelés előtt 1 hónappal összeszedtem valami candidát, amit csak bízhatok benne, hogy sikerült kiírtani a szervezetemből

- a candida mellé nyilván mikor máskor begyulladt az ínyem az utolsó pillanatban, ez csak azért nem jó, mert a kezelésnek és az esetleges teherbeesésnek nem kedvez semmilyen gyulladás

08.13. A kezdetek

A héten 4 nap késéssel végre megjött, így telefonálhattam is az Intézetbe, hogy indulhatunk-e.

Másnap be is hívtak, és egy röpke 3,5 órás várakozást követően megkaptam az első utasításokat és a recepteket az injekciókhoz. Szaladtam is kiváltani őket azonnal, mindent megtudtam a kezelésükről, szállításukról, tárolásukról.

Hogy el ne rontsam már az elején, még egy családlátogatást is lemondtam, nem akartam kockáztatni, hogy megromoljanak az úton a hűtőben tárolandó injekciók.

Szombaton eljött az első injekciózás ideje idehaza, férjem segítségével. Mindnyájan nagyon izgultunk, hogy sikerüljön, Ádám is végig körülöttünk ugrált és lelkesen segédkezett, cukin fogta a kezem és ő is akart kapni egy adagot :)

Miután beadtuk mindkét injekciót, egyszeriben ráeszméltem, hogy végérvényesen elcsesztem: azonnal beugrott, amit még előtte nap és aznap reggel is tudtam: hogy szombaton csak az egyik injekciót kell beadni, a másikat csak a rá következő nap kellett volna kezdeni. Tudtam, hogy ezt jól elszúrtam, hiszen nyilván oka van az egy nap eltolásnak, nem viccből írták így a kis bibliaként kezelendő kezelőlapokon. Fogalmam sincs, miért nem jutott eszembe. Miért nem figyeltem jobban. Annyira szégyelltem magam, hogy alig mertem felhívni a kezelőorvosomat. De muszáj volt, mert nem tudtam, hogyan tovább. Mi legyen a másik adaggal, hagyjak  ki egy napot, felezzem el két napra az adagot, stb. Persze jól letolt (meg is érdemeltem) és azt mondta, ennél rosszabbat nem is tehettünk volna (juhéé). :( Az az utasítás, hogy akkor adjuk be a második és adjunk be egy harmadik, nem tervezett adagot is és kedden megnézzük, hogy hogy reagált a nagyobb adagra a szervezetem. Ha rosszul, akkor bizony ennek a körnek itt is van a vége. Szóval hiába készültem annyira, hiába készítettem fel a testem-lelkem a beavatkozásra, hiába emeltem a vitamin és fehérje adagomat és hiába döntöttem el, hogy most mindent még jobban fogok csinálni, mint legutóbb, már a legelején elrontottam és így ha ez most nem sikerült, ki tudja, mikor folytathatjuk. Kvázi túlstimuláltam saját magam annak ellenére, hogy a doktornőm most direkt úgy állította be az adagokat, hogy elkerüljük az ismételt hiperstimulációt. 

Nem tudom, most mi lesz. Nem várok és nem reménykedek és nem gyártok teóriákat. Csak bízom benne, hogy erős vagyok és hogy szerencsénk lesz és hogy talán éppen ez a véletlen segít majd nekünk. Mittudomén :( 

Bénabénabéna.

Folytköv.

08.16. Az első ellenőrzés

Felkészültem arra, hogy leszid a doktornő, felkészültem arra, hogy vége lesz a programnak. De úgy tűnik, szerencsénk van. Már van 5-6 tüsző és a hormonértékem is rendben van eddig. Nem érzek feszülést, semmilyen mellékhatást. A doktornő csökkentette az adagjaimat és azt mondta, pénteken találkozunk, addig még előfordulhat, hogy nagyon bepörögnek a hormonok. Szóval még nincs vége az izgalmaknak. Ha pénteken rendben leszek, hétfőn petesejt leszívás. Bárcsak-bárcsak...

Addigis adagolok mindent az előírásoknak megfelelően, iszom a napi 4 liter folyadékot és eszem a sok-sok fehérjét. Mostmár nem hibázhatok :)

Ja és ma valahogy senki nem szúrt meg jól, sem a nővér, sem a férjem: minden szúrás belilult és fáj. És még hátravan legalább egy hét.

08.19. A második ellenőrzés

Ma reggel megint az intézetben kezdtem, vérvétel, UH, hogy kiderüljön, mehetünk-e tovább. Úgy tűnik, velünk van a szerencse eddig, az 5-6 tüszőm szépen növöget, a vérvétel is rendben volt, hétfőn indulhat a petesejt leszívás. Éreztem, hogy most nincs nagy gond, nem feszült, nem fájt a hasam, csak kicsit álmos, kába vagyok, mondjuk ez betudható a napi 5-6 óra alvásnak is :D Elláttak az intstrukciókkal, szombaton, a tűzijáték után, pontban 21.30-kor kell beadni a tüszőrepesztő injekciót, hétfőn reggel fél 8-kor pedig jelenésünk van. Műtét előtt nem enni, nem inni, körömlakkot lemosni, vasárnap az utolsó gyógyszereket beszedni: nem sok dolgom maradt, most ők jönnek. A gyerekfelvigyázással hétfőre volt egy kis izgalom, gyorsan körbe kellett telefonálni, hogy ki fog ráérni, míg én a műtőben, férjem pedig teszi a dolgát egyedül egy bizonyára barátságos szobában :) De egy kedves barátnő szerencsére elvállalta Ádámot délelőttre, Ádám már régóta áhítozik úgyis, hogy elmenjünk hozzájuk, mondjuk a lelkesedése eléggé megkopott, mikor mondtam, hogy én nem leszek ott. Szegénykém, nem igazán érti, mi történik körülötte, a szurikkal kapcsolatban azt mondtam, anya hormonjait rakják rendbe, direkt nem mondunk semmit neki gyerekről, egyrészt mert semmi nem biztos, másrészt nem akarom, hogy összekösse a gyerekprojektet és az ovikezdést és a dühe esetleg majd az esetleges kistestvéren csapódjanak le. Nem érti ugyan, de biztosan érzi. Sokat kérdez babákról, tudni akarja, mikor lesz már a hasamban, úgy tűnik, vágyik egy kistestvérre. Bízom benne, hogy meg tudjuk neki adni az örömöt, hogy végre okos, nagy bátyó lehessen, aki átadhatja minden tudását a kisebbnek.

08.22. Petesejt leszívás

No hát kiderült, mit okozott a hibás gyógyszer adagolás. A 6 tüszőből 3 üres volt sajnos, nem volt bennük pete, szóval maradt 3 törpe. Nagyon nagyon erős drukk nekik, hogy ők életképesek legyenek és elkezdjenek osztódni, különben felesleges volt az elmúlt két hét :( Holnap reggel kell telefonálnom, hogy mizu a pöttyökkel. 

A kisműtéttel nem volt gond, reggel mentem, volt egy kontroll ultrahang, aztán irány a műtét előkészítő, kaptam szuper ropogós kórházi váltás ruhát, míg vártam, skype-on beszélgettünk a kint várakozó párommal és a barátnőm is küldözgette a képeket Ádámról, hogy hogy játszik a kispajtásával. A műtőben mondtam viccesen az altatósnak és a nővérnek, hogy nem is emlékszem, legutóbb hogyan altattak, mondták, hogy infúzióval. Bekötötték pikk-pakk az infúziót, mondják nevetve, hogy na jön-e már az álommanó. Mondom, a fiammal nekünk álomtündérünk van, várjuk inkább őt :) Mikor megkérdezték, hogy álmosodok-e már, mondom nekik, hogy még nem, csak a kezem zsibbad. Aztán snitt, mintha elvágták volna a képet, a következő emlékem, hogy magamhoz térek az őrzőben :D Nagyon vicces élmény amúgy ez az altatás. Jött a doktornő és mivel még kómás voltam, felrajzolta a kezemre, hogy a bal oldalon 2, a jobb oldalon egy petesejtet sikerült leszívni. Aztán még bambultam-aludtam úgy két órát, utána kis ülés, evés, ivás, pisilés. Dél felé el is engedtek, még meg kellett várnom a doktornőt, ő felírta a következő két hét gyógyszereit és elmesélt mindent még egyszer. Hogy hát ez most nem sikerült valami jól, de szurkoljunk annak a 3-nak. 

Bárcsakbárcsak sikerülne...

A hasam most elég durván fáj, ilyenkor állítólag normális. Megyek is, beveszek egy fájdalomcsillapítót és kidőlök aludni a fiammal :D

08.23 Várakozás

Reggel telefonáltam a biológusoknak. A 3 petesejtből egy sajnos életképtelen volt, egyet sikerült megtermékenyíteni, egy pedig még várakozó állásponton van. Nem valami jó hírek. Kicsi esélyek, kis remények :( Kellett nekem pár hónapja előre aggódni azon, mi lesz, ha véletlenül ikrek lesznek. Lehet, el sem jutunk a beültetésig, sem addig, hogy két embriót lehessen visszaültetni. Fáj a szívem és reménykedik minden idegszálával. 

Eddig nem valami jó a napom, a hasfájás erősödött, ráadásul a progeszteron injekció brutális: hasfalba kapom ezt is, de a helye megduzzad, megkeményedik, érintésre borzasztóan fáj. Utánakérdeztem, ez elvileg normális. 2 hétig még kibírom, de bízom benne, hogy ha sikerül, nem kell a 3. hónapig kapnom, mert eléggé lerontja a közérzetemet. Fáj minden guggolás, emelés, zavar a nadrág és a bugyi vonala, zavar rajta minden ruha. Bár ha ez az ára, hát legyen, kibírtam már ennél többet is :D Azt viszont nem tudom megérteni, hogy a 21. században miért nincsenek ennél humánusabb megoldások. 2 opciód van arra, hogy a progeszteront bevidd a szervezetedbe megnövelt mennyiségben: A) ez a brutál injekció. B) Hüvelytabletta, amiből napi 3x3 szemet kell felhelyezni, utána fél órát feküdni majd egész nap érezni, ahogy visszafelé csordogál :D A doktornő azért adta az injekciót, mert tudta, hogy gyerek mellett lehetetlen a napi 3x fél óra fekvés, de ha tudtam volna, hogy ilyen ez az injekció, inkább megoldottam volna valahogy a fekvést meg elviseltem volna a maszatolást. No mindegy. Ha csütörtökön végül valami csoda folytán eljutok a beültetésig, megkérdezem, nem lehetne-e mégis tablettázni :)

2016.08.24 - egy nappal a beültetés előtt

Izgulás. Holnap reggel 9-re megyek beültetésre. A törpök még az inkubátorban, ma nem nyitották ki, így holnap jön a Kinder Surprise, hogy 0, 1 vagy 2 jön vissza. Ennél izgalmasabb nem is lehetne. Idegesség. Drukk. Bizalom a véletlenben és a vakszerencsében. Tehetetlenség. Csak a szokásos érzések :) De nemsokára okosabbak leszünk. Ádi is érzi az izgalmakat, a szokottnál izgágább és kicsit kihasználja, hogy türelmetlen vagyok, feszegeti a határait, pedig már hetek óta nem csinált ilyet. Dehát nem lehet mindig mintagyerek :)

2016.08.25 - Embrió transzfer

Reggel fél 9-re mentem, mondták, hogy üljek le, majd hívnak, ami legalább annyit jelentett, hogy beültetés biztosan lesz, ennek örültem :) Kb 2 óra várakozás után kerültem sorra, közben megismerkedtem egy nővel, aki a 6. lombikjára készült, még belegondolni is borzasztó. És elvileg minden rendben van mindkettejüknél. Ilyenkor áldom a sorsot, hogy nekünk legalább egyszer már sikerült. Ez erőt ad ahhoz, hogy ha több nem is sikerülne, legyen mibe kapaszkodni. 

Mikor betoltak a műtőbe, a doktornő megvizsgált, majd elmondta, hogy egy pöttyöt fognak visszaültetni. 6-ból 1. Nem sok. De abban bízom, hogy ha a többi ilyen kis szerencsétlen volt, ez az egy embriócska minden bénázásunk és minden nehézség ellenére ha kitartott, akkor biztosan erős, egészséges. Ha Ádám hiperbaba volt, ő a mi szuperpöttyünk :) A visszaültetés kicsit fájt, kényelmetlen volt, de nem fájt jobban mint a progeszteron injekcióim helyei. Utána egy órát feküdtem, pihentem, no, mikor kitoltak az őrzőbe és ott teljesen egyedül voltam, hát eltörött a mécses. Kijött a sok izgalom, az idegeskedés, a bizonytalanság, a várakozás, a remény, a szeretet, a boldogság, minden. Feküdtem, folytak a könnyeim és csak szorongattam a kis fotómat a pöttyről és a kezem a hasamon nyugodva melegítette őt. 

Az egy óra letelte után a doktornő még ellátott gyógyszerekkel és tanácsokkal. Elmondta, hogy még így is, hogy csökkent dózisokat kaptam, kicsit túl vagyok stimulálva, van víz megint a hasamban, azért is éreztem a fájdalmat, de azt mondta, hogy ez most még nem olyan vészes. Viszont felhívta a figyelmem arra (amit most hallottam először), hogy elég egy napi "lazítás" is, elég, ha egy napig nem iszok elég folyadékot és eszek elég fehérjét ahhoz, hogy megint felboruljon a szervezetem egyensúlya, mint legutóbb. Szuper. Szóval most még ezért is lehet izgulni.

Megjött mami is, vigyáz Ádámra, szegény kis drágám cuki, de kissé érzékenyebb a szokottnál, nagyon érzi a sok változást. Szeretgetjük, babusgatjuk, elhalmozzuk törődéssel. Már csak 4 napom van erre, aztán új időszak kezdődik végérvényesen. Előre sírok :(

Az érzéseim jelen állapotban: Ha visszagondolok most a fagyasztott transzferre, fizikailag az semmi volt. Semmi változást nem éreztem a szervezetemben, az életvitelemben. Mivel nem kaptam semmilyen gyógyszert, csak a vitaminokat szedtem, valahogy olyan "könnyű" volt az egész, súlytalan. Most ugyanúgy érzem magam, mint 3.5 évvel ezelőtt. Tele vagyok tömbe mindennel, a szervezetem lestrapált, fáj mindenem, már most úgy érzem magam, mint terhesen, a mozgásaim korlátozottak, a kedélyem hullámzó. Remélem, a párhuzam szerencsét hoz :D

2016.08.27 - Pufilufi

ET+2 nap: No elkezdtem megint durván puffadni. Látom és érzem. És megint észrevétlenül, 1-2 nap alatt. A hasam kerülete 92 cm, a normál állapotom valahol 75-80 körül van. A gyomrom a mellem alatt, hajolni nem tudok és olyan kacsázva járok, mint egy nagyonterhes. Ismerős a dolog. Be is tojtam rendesen. Ez most korábban kezdődik. De így talán van remény arra, hogy időben elkapjuk a "grabancát". Múltkor akkor jutottam infúzióhoz, mikor már volt pozitív terhességi tesztem. Most, ha hétfőn telefonálok és bemegyek, még 4-5 nappal előbb vagyunk, mint legutóbb, talán van esély, hogy ne kerüljek megint kórházba.

Pötty, a kis drága, megdolgoztat ugyanúgy, mint a bátyja. Hogy is gondoltam, hogy másképp is lehet :)))

Ádám drágám közben érzi a vesztét, parázik az ovitól, hisztis és nyűgös és sértődékeny, megint egy összezavarodott kisbaba, nem az én okos, ügyes nagyfiam. De mellette vagyunk, bízom benne, hogy boldog lesz az oviban és azzal megoldódnak majd a kétségei. Már csak két nap :)

2016.08.28 

ET+3 nap: a hasam lufi. Izzadok és szédülök. Nem javulnak a dolgok. A mai nap minden perce lassan vánszorog. Mostmár nem csak az ovikezdés miatt várom a holnapot, hanem azért is, mert végre hívhatom a doktornőt és megtudhatom, hogy állíthatjuk meg a túlstimulálást. Nem tudom, milyen állapotban lehetek odabent, de az érzések nem túl bíztatóak. Attól is félek, hogy ha most "megzaklatnak" ultrahanggal, miegymással, nehogy ártsunk a kis, megtapadni igyekvő pöttynek. Tele vagyok félelemmel, kérdésekkel. Sírhatnékom támad, ha arra gondolok, hogy megint kórházba kerülhetek. Már nem fekhetek ott másfél hónapig büntetlenül. Van egy fiam, épp kezdi az óvodát, az életben nem heverné ki, ha most elhagynám. Erősnek kell lennem. Magamért. Ádámért. A férjemért. És pöttyért.

2016.08.29. - Az ovi első napja és az első infúzió

Reggel azonnal hívtam a doktornőt, ő pedig rám is pirított a maga kedves-katonás módján, hogy nem telefonálni kell ilyenkor, hanem bent kellene már lennem az Intézetben :D Mondtam neki, hogy elindítom a fiamat az óvodába az első napján és már szaladok is. Megvizsgált és szerencsére még kevés víz van a hasamban, a petefészkeim pedig eddig rendben vannak. A doktornő és a nővérkék is aranyosan örvendeztek, hogy szerintük ez nagyon jó hír a jövőre nézve. Én egyelőre hiszem, ha látom és addig minden idegszálammal reménykedem :)

Kapok pár infúziót, meg elláttak mindenféle vízhajtó tanáccsal (zöldségleves, paradicsom, zöld tea stb). Az infúzió gyorsan lefolyt, csak utána kellett másfél órát várnom sajnos a doktornőre, közbejött neki pár műtét. Holnap is megyek, holnap kicsit előbb, hogy előbb is végezzek, így viszont sajnos nem leszek itt, mikor Ádi oviba indul :(

Szóval hello, hiperstimuláció, régi kedves ismerősöm. Remélem, lesz eredménye az ismételt "szenvedésnek"- A férjem nevetett is, hogy úgy látszik, én már nem is tudok normálisan teherbe esni. De ha ez az ára, ám legyen. Csak legyen. Úgy tűnik egyelőre, hogy ez az infúzió + zöld tea kombó segíteni fog, végre megint sokat pisilek az előző napokhoz képest, beindult a szervezetem meg a veséim elkezdtek dolgozni.

Ádi drágám szegény épp annyira szét van esve, mint bölcsi idején, komiszkodik, visszabeszél, mintha elfelejtett volna minden szabályt, érzékeny és szó szerint harapós lett megint. Igyekszünk anyummal ketten elég szeretetet adni neki, hogy átlendüljön ezen a nehéz időszakon. Hogy milyen volt az első napja az oviban? Ilyen:

Elkeseredett, de azért tartotta magát. Legyen elég annyi, hogy az egyetlen mesélhető élménye az volt, hogy segített a dadus néninek rendet rakni az udvaron és hogy akkor kezdte el jól érezni magát, mikor minden kisgyerek hazament. Amíg gyerekek voltak a közelében az apján lógott és mindenki elől elmenekült. Szép kezdet :) Igyekszünk terveket kovácsolni, hogyan érhetjük el, hogy találjon ott valakit, aki szimpatikus neki. Ha ez megvan, ki fog nyílni az én kis tüskés rózsabimbóm, biztos vagyok benne.

2016.08.30 - A helyzet fokozódik

Infúzió még egy kör.

A hasam már kevésbé pufi, ellenben durván elkezdett szurkálni az oldalam. Dolgozik a kis törpe.

Nagy örömömre előjött a szuper-szaglásom, anno Ádámmal is ez volt az első hetekben az első és egyetlen jele a változásnak...

Ádám ma 2 gyerekkel is interakcióba került 1-1 mondat erejéig az oviban. Viszont már aludni sem velem akar :(

A nagyik egyöntetűen közölték, hogy bármilyen unokának nagyon örülnek, de azért szüljek már nekik egy lányunokát :D

Alakulnak a dolgok.

2016.08.31 - Jó hírek

Reggel már éreztem, hogy jól állunk, a hasam inkább csak kicsit hájas, de nem vizes, nem puffadt, a közérzetem is sokkal jobb. Csak a hasszurkálás maradt.

A doktornő megnézett ultrahangon és egyetértett velem, a petefészeim normál méretűek és már csak egy kis folyadékot látott, szóval ma már nem is kaptam infúziót, hazaengedtek :) Repültem haza a boldogságtól. Így még épp útjára engedtem Ádámot az oviba. Szegényem nem igazán örült a lehetőségnek, hogy mehet, pláne, mert felkészítetük, hogy apa ma már nem lesz végig ott vele.

A doktornő azt mondta, a nehezén túl vagyunk, de ha beindul esetleg a hcg termelés, még lehet, hogy egy kicsit visszatér a vizesedés. Ilyen esetben pénteken még visszamehetek egy adagra.

2016.09.01. - Borulnak a tervek

Ádám elvileg ma kezdi az óvodát rendesen. Ja, nem kezdi. Tegnap estére totál betaknyosodott, ráadásul nem is az a no-para átlátszós takony, hanem egyből a színes-szagos-sűrű fajta. Így nem engedhetem oviba. Hazaküldenék azonnal + a szülők is utálnának az első naptól. Szóval megúszta a beszoktatást. Neten olvastam valahol, hogy azok a gyerekek, akik nagyon nem akarnak leválni és stresszes nekik a beszoktatás, fizikailag is megbetegszenek. Hát ha jól sejtem, mi is valahogy így állunk. :( Hívtam az óvonénit, mondta, hogy elég, ha ma-holnapra én adok igazolást, hétfőre biztos rendben lesz a gyerek. Próbáltam vele beszélni, hogy segítsen Ádinak megszeretni a környezetet és akkor biztosan kinyílik, de azt mondta, ne aggódjak, tegnap már beszélgettek és kevesebbet sírt, jó lesz ez :D Nagyon cukik, ügyesek az aggódó édesanyák megnyugtatásában. Elsőre eléggé kiborultam, hogy miért nem mehet soha semmi a tervek szerint, a stimuláció borította a nyugodt pihenéses terveimet, Ádám szomorkodása a boldog ovikezdéses terveimet (biztos vagyok benne, hogy ha nyitott lenne, nagyon jól tudná ott érezni magát), a betegség pedig a következő pár nap minden tervét borította. Egyrészt most nem fogjuk tudni meglátogatni unokaöcsém 2 hetes babáját, nem viszem oda nyilván a taknyos gyereket. Másrészt magamra is vigyáznom kell, épp a beágyazódás-megtapadás időszakában baromira nem lenne jó, ha lebetegednék. Harmadrészt Ádi beszoktatása is borul és mire megint mehet oviba, már egy összeszokott bandába kerül be kívülről, egyedüliként. Elsőre ez nagyon zavaró gondolat, de aztán eszembe jutott, hogy lehet, épp erre lesz szüksége: az összeszokott gyerekekkel egy óvónő elég, ha foglalkozik, így talán lesz esély rá, hogy az egyik óvónő külön rá több időt tudjon szánni, így talán könnyebben kialakul benne az ovi iránt valami kötődés...

No hát meglátjuk. Egyelőre teóriákat, forgatókönyveket gyártok és aggódok mindenért, magamért, Ádámért, a pöttyért, már megint. Pedig a pszichológusnál épp ezt tanultam meg, hogy ne parázzak előre. Igyekszem délutánra elrendezni a sok-sok negatív gondolatot és előszedni magamból a boldog ént és hinni abban, hogy minden rendben lesz, minden sikerülni fog és mindent meg tudunk oldani.

Ja, én pedig megint puffadok, miért is ne. Holnap azt hiszem, muszáj lesz még egy adag infúziót kérnem, hogy ne legyen borzalmas a hétvégém...

2016.09.02 - Kiborulás és a Teszt

Reggel irány a doki, Tudtam, hogy megint gáz van. Még annyira nem volt vészes, de megint kezdett nőni a hasam, feszített, szúrt, szédültem, hányingerem volt és nehezen vettem a levegőt. A doktornő megvizsgált, egyetértett azzal, hogy jöttem, mondta, hogy megint gyűlik a víz. Sőt, jól leszidott, hogy miért nem mértem a víz bevitelt-kibocsátást, azt mondta, mérnem kell folyamatosan, mert tudunk kell, mikor borul fel az egyensúly. Mondtam neki, hogy abbahagytam, mikor jobban lettem, nem gondoltam, hogy a továbbiakban is kell.

Közölte, hogy akkor ma és szombaton infúzió, én közben halkan megemlítettem, hogy esküvőre mennék, azt inkább nem javasolta, mondván, ott nem tudnám figyelni rendesen magam. 

Az infúzió alatt volt időm végre kicsit szusszanni és őszintén bevallom, kiborultam. Utálom a mai napig, ha valami nem a terveim szerint halad. Pedig ezer lecke tanított már rá, hogy nem minden úgy történik, ahogy elképzelem. De:

- elegem lett, hogy már megint beleestem ugyanabba, mint 3,5 éve

- mérges voltam, hogy a hét elején nem sikerült úrrá lennünk a tüneteken és már megint itt vannak

- dühös vagyok, hogy hiába teszek meg mindent, tehetetlen vagyok az egésszel szemben

- hiányzik a fiam, alig láttam a héten, féltem, hogy hogy fogja feldolgozni ezt a kusza hetet: az ovit, a "beteg" anyját és az egészet. 

- szomorú voltam, hogy borultak a hétvégi terveink és sírás kapott el, ha arra gondoltam, hogy a családot elengedem mulatni én pedig itthon maradok egyedül. Nem bírtam volna még két napot a fiamtól elszakítva lenni

- boldog voltam, mert a reakcióim a dokik szerint azt jelentik, hogy egypötty sikeresen megtapadt és ő szivat engem egy kicsit most, mint anno a bátyja

- és a legfontosabb: borzasztóan parázok a gondolattól, hogy megint kórházba kerüljek. Nem akarom újra átélni és nem akarok a fiamtól hetekig elszakítva lenni.

Mindenáron, de túlleszünk ezen. A doktornő látta, hogy pityergek és megnyugtatott, hogy úrrá tudunk lenni rajta, csak figyeljek rá, tartsam be az utasításait és az előírt étrendet és egyek például minden nap 2 paradicsomot még akkor is, ha utálom :) Ha ezen múlik, én eszek, iszok, ülök, állok, fekszek, bizony. 

Csináljuk, amit kell. És jöjjön, aminek jönnie kell. Nincs sírás. Hogy miért? Mert:

Megvan az első pozitív teszt, juhúúúú!!!!

2016.09.04 - Lazaság és fegyelem, lehet ilyet?

Csak úgy döntöttem, hogy elmegyek az esküvőre. Ha tényleg terhes vagyok, 2 évig megint nem leszek kettesben a férjemmel. Az egész heti stressz, a sok izgalom, történés miatt éreztem, hogy nagyobb szükségem van egy kis kikapcsolódásra, mint otthon ülni és várni, hogy teljen az idő. Szóval vállaltam az utat, bízva önfegyelmemben.

Jelentem, jól tettem :) Míg Ádám szuperül mulatott a mamiéknál, mi nagyon szép napot töltöttünk együtt a férjemmel, az esküvő gyönyörű volt, a helyszín, Tihany varázslatos, a kaják szuperek. Beszélgettünk, nevettünk, néha csak unatkoztunk (hogy miiii? Azt sem tudtam már, milyen az :), sétáltunk éjszaka a Balaton-parton, néztük a csillagokat és életemben először hullócsillagot is láttam kettőt, ez jót jelent! Nagyot aludtunk, átölteltük egymást anélkül, hogy köztünk lenne egy gyerek, elfértünk az ágyon kényelmesen :D A vacsoraasztalnál kisgyerekesekkel kerültünk egy asztalhoz, mert eredetileg mi is vittük volna Ádámot. El is kezdett hiányozni a fiam nagyon. De aztán arra gondoltam, hogy ha velük lenne, már rég lebontotta volna a gyönyörűen terített vacsoraasztalt és biztosan nem történhetett volna meg az, hogy a férjemmel 10 percig csak ülünk egymás mellett, fogjuk egymás kezét és nem beszélünk, csak nézünk ki a fejünkből. És valljuk be, 3 év szülőség után ennek bizony nagy értéke van :)

Közben figyeltem arra, mit eszek, mit iszok, figyeltem a vízbevitelre, a pisilésre és sikerült egyensúlyban tartani a kettőt. Fizikailag kicsit kimerültem, de lelkileg feltöltődtem. 

Ha pedig holnap a vérvétel is megerősíti a terhességet, szárnyakat fogok kapni és csak úgy dől majd belőlem a pozitív energia annak ellenére, hogy a hasamtól mozdulni is alig bírok :D

 09.05 - Újabb hét, újabb izgalmak

A súlyom 59-ről felugrott 63-ra, a hasam 96 cm megint, akkora, mint Ádámmal a maximum hiperstimus kerület, amim volt. És szerintem most még lesz nagyobb. Ennek ellenére a közérzetem egész jó, már ami a hasamat illeti: gondolom az első hiperstimuhoz képest most több hely van a hasamban és a szervezetem már párszor átrendeződött az első terhességem és hiperstimum alatt, nem újdonság neki hirtelen megnőni :D Ami viszont gáz: elkaptam Ádám takony-torokfájás vírusát. Ez jobban kiüt, a fejem kótyagos, a torkom fáj, a szemem ég és ideges vagyok, hogy nehogy hatással legyen a betegség a babára. Kúrálni persze mivel elvileg már terhes vagyok, nem nagyon tudom magam semmivel, marad a tantum verde cukorka, az meg halottnak a csók :) Szóval köszönöm szépen, annyira azért fizikailag nem vagyok jól, de tartom magam, van miért :D Voltam az intézetben is, kaptam megint infúziót, a doktornő megnézett, mondta hogy valóban sok a víz, de a petefészkek rendben. Mondtam neki, hogy több megy ki, mint be, ennek ellenére puffadok, azt válaszolta erre, hogy türelem. Megegyeztünk, hogy ha nem leszek rosszabbul, szerdán találkozunk, az már a 14. nap lesz, csinálunk akkor vérvételt. Juhúúú. Az infúzió alatt velem szemben leültettek egy csajt, petesejt donor lett volna a testvérénak, viszont azt hitte éhgyomorra kell jönnie a vérvételre (pedig ha hormonokat néznek, akkor nem kell, sőt, fontos, hogy sok folyadékot igyon az ember) Komolyan, borzalmas látvány volt, szegény vékony kis csajt fél órán át próbálta 3 nővér felváltva megszúrni, vízzel itatni, megint megszúrni, mert annyira ki volt száradva, hogy nem jött belőle vér vagy ami jött, az kevés és azonnal megalvadt a kémcsőben. Ilyenről még nem is hallottam. Ráadásul az eljárás maga nyilván nagyon fájdalmas, a lány látszott, hogy majdnem elájul, annyira rosszul van a fájdalomtól. Egész nap kísértett még az arca, nagyon sajnáltam. 

Ja és a nap izgalma: Ádám első valós napja az óvodában :) Mivel múlt héten a beszoktatás után betaknyosodott és nem volt igazi, apa nélküli napja, azt hittük, hétfőn még kicsit vele lesz az apja és keddtől megyünk élesben. Hát mint kiderült, nem. Óvónéni határozottan közölte, hogy nincs itt egy szülő sem, szóval apa hazamegy, Ádám marad, átvette Ádámot és betette a csoportszobába. Ádám szegényem bömbizett, de szerencsére mikor apa kicsit később arra sétált, már csend volt. Én is odatelefonáltam, annyit mondtak, hogy nyugi, anyuka, nem sír a gyerek. Komolyan, nagyon kemények ezek az óvónénik, nem szórakoznak, nem pátyolgatnak lelkeket :) 

Egész nap sokat gondoltam rá, furcsán üres volt a lakás nélküle, zavart a csend és különös volt, hogy nem pattogok valamiért/valakiért egész nap. Sőt, nagyon lassan telt az idő. 3-ra mentünk érte, én vagy 10 percel előbb kész voltam és tűkön ülve vártam a férjemet, hogy induljunk és láthassam a kisfiam. Tele voltam kíváncsisággal, hogy vajon hogy érezte magát, vidám-e, szomorú-e, bepisilt-e, evett-e, aludt-e. 

És csodák csodája, Ádám minden várakozásomat felülmúlta! 

1, aludt!!! - óvónéni mondta, hogy azért egy kis nyekergés volt, de végül álomba tudta simogatni. Mikor megérkeztünk érte, épp a szőnyegen ülve azt taglalta az óvónéninek, hogy jó álma volt, nem rossz :)

2, nem pisilt be!!! - ok, mondjuk nem is ivott sokat, de akkor is nagyon büszke vagyok rá. Szólt, ha pisilni kell és ment a kis wc-re

3, Nem sírt végig!!! - mondták, hogy az elején volt egy kis sírás, aztán megnyugodott, aztán eljátszott egyedül leginkább, néha eszébe jutottunk, akkor kicsit pityergett, de megnyugtatta magát. Az óvónéni szerint ahhoz képest, hogy nem volt közösségben, nagyon jól vette az első napot.

4, Jókedvű volt, mikor érte mentünk, mindent gyorsan megmutatott nekem büszkén és jókedvű volt délután és jól is aludt este  - féltem, hogy mérges lesz ránk/zaklatott lesz, stb. De határozottan mondta, mikor érte mentünk, hogy "Anya, jó volt az ovi" és mikor a szomszéd néni kérdezte, visszamegy-e holnap is, azt mondta, hogy igen. (hozzá kell tenni, ma reggel végig sírt-kiabált-egyezkedett, hogy nem akar menni, az ovi ajtajában meg földhöz vágta magát, de ez elmúlik szerintem heteken belül). Büszke vagyok rá nagyon, legyőzte a félelmeit. 

5, Evett! - részben legalábbis. Az ebédből csak kenyeret ugyan (nem tudtuk kihúzni belőle, mi volt az ebéd, meg sem kóstolta), viszont mikor érte mentünk, az uzsonnára adott joghurtot és magos bucit pillanatok alatt betolta. Persze otthon pótolta az élelmet de már annak is örülök, hogy valamit evett. 

Szóval bár tudom, hogy hetekig sírni fog még, bízom benne, hogy ez előbb-utóbb elmúlik és rájön, mennyi pozitívum van az oviban és jól fogja érezni magát. Biztos vagyok benne, hogy ha megnyugszik és biztonságban érzi magát, ki fog nyílni. Addig pedig mosolygunk, erősek és következetesek és borzasztóan felnőttek vagyunk és kitartunk az ő érdekében. :)

09.06 - A tűrőképesség határai...

ha akarjuk, elég tágak. Én most úgy nézek ki, mint egy bálna. Úgy is érzem magam. Borzalmasan érzem magam. A hasam feszít, olyan érzés, mintha már nem lenne benne több hely és egyre csak rakódik-rakódik le a víz. Már annyira fáj, hogy enni, inni sincs kedvem, mert nem akarom érezni, hogy az még jobban kiágít. Ettől még persze muszáj. Menni nem jó, állni nem jó, ülni nem jó, feküdni pedig végképp nem. Mindemellé jön egy megfázásos, takonnyal teli arc, a szokásos kísérő tünetekkel, úgy mint hőhullámok, szédülés. És a stimu elmúlása még kb 3 hét... Szeretnék addig sírdogálni a sarokban befájdalomcsillapítózva. Szeretnék elaludni és csak akkor felkelni, mikor a baba már megerősödött és én túl vagyok az egészen. Úgy szeretném siettetni az időt...

De nem lehet. Sőt, nyafogni sem lehet. Ha ugyanis túl komolyan veszem a tüneteket és túl sokat panaszkodom, még a végén befektetnek a kórházba. Az pedig a legutolsó dolog, amit szeretnék. Bármi áron, de el akarom kerülni. Magam és a családom miatt. Szóval inkább szenvedek otthon és inkább nem nagyok ki több infúziót, az infúziós napokon jobban vagyok mindig. 

Párhuzamos sztori: Ádám második napja az oviban: mikor érte megyek, a megkönnyebbüléstől és az örömtől megint sírásra görbül az a gyönyörű szájacskája. Az óvónéni szerint ma már nem volt sirdogálás napközben és könnyen el is aludt. Adtam neki az alváshoz egy pulcsimat beparfümözve, rongyi gyanánt, óvónéni szerint bevált. Megörült nekem, de nem rohant el, visszaült a többiekhez szépen uzsonnázni, én  a szobában egy széken ülve megvártam. Életemben nem láttam h ilyen jóízűen betolt volna egy egész (!) nagy sajtos-vajas kiflit. Gondolom, megint nem evett semmit ebédre :D És ma sem pisilt be! Viszont cserébe nem mesél, nem húzzuk ki belőle, mit evett ebédre, de ma már azt sem akarta elmondani, mit csinált nap közben. Azt válaszolta, hogy semmit nem játszott. Mikor megkértem, mutassa meg, azt hogy kell, csak mosolygott a bajsza alatt :)  

09.07 - ET+14. nap - végre én is elhiszem

HCG 826 :) 

A hasam bazinagy. Pisilés nem megy. Ma már infúzió mellett fehérjét is kaptam. Holnap is kapok. Ha az se segít vagy ha a mellkasüregbe is víz megy, kórházba kerülök, nincs kecmec. A petefészkeim már megint úszkálnak a vízben, ami  veszélyes a doktornő szerint, mert becsavarodhatnak. Szóval egyrészt feküdnöm kell és pihenni, másrészta veséim akkor működnek jól, ha mozgok. Kicsit 22-es csapdája. Pengeélen táncolunk és nem tudom, mi lesz. Tán ha ezt a hetet kihúzom itthon valahogy, már elindul majd lefelé a víz és kihagyhatom a kórházat. 

DE!

Mindez nem különösebben érdekel, lesz ami lesz, a lényeg, hogy kéremszépen, hivatalosan is úton a Tesó!!! Hello, szuperpötty :)

És még egy jó hír, hogy Ádi is egyre ügyesebb az oviban. Ma már nem sírt, mikor odaértek, egyedül ment be a szobába játszani és azt mondták, tegnap sem sírdogált, sőt, elénekelte az Érik a szőlőt!

Minden téren szépen lassan haladunk :)