Éppen a napokban jelöltek példaképnek egy pályázaton azért, mert eddig egész ügyesen egyensúlyoztam a család-munka, karrier-gyereknevelés ingoványos talaján. Az elmúlt két évben magam mércéjével jól teljesítettem, de ez nem mindig egyszerű, sőt. Néha egyszerűen nem lehet egyensúlyozni. Néha csak magasról tenni kell a mérleg egyik felére (a munkára) és a másikkal foglalkozni 100%-osan. Néha, akármennyire is akarom, én is belebukom a dupla szerepbe. 

Hogyan borulhat egyesúly? 

1, Szeretnék kicsit többet dolgozni, ezért tudatosan készítem a fiamat a bölcsire. A fiam viszont szabotálja a bölcsit, épp amikor már nagyon elkezdeném élvezni a munkás-laptopos-telefonálós-kávézós-rohangálós napi két órámat.

2, Ha már nincs bölcsi, nincs munka, akkor inkább koncentrálok jobban a családra, a törpémre, nagyon vidám, minőségi időt töltünk együtt, jókat mulatunk, kirándulunk, nevetünk, bohóckodunk, tanulunk. Élvezzük nagyon.

Aztán észreveszem, hogy a "semmit csinálásban" kidőlök a nap végére, este, munka közben hibát hibára halmozok, egyes dolgokat a kollégáim már jobban tudnak mint én. Hetek alatt lemaradok, kimaradok. És azonnal meginog minden önbizalmam, fogalmam sincs, ki vagyok, hol a helyem, mi a feladatom. A fiammal szeretnék lenni, de ha csak vele vagyok, "haszontalannak" érzem magam. Nem érzem, hogy hozzáadok az életünkhöz, a kerestünkhöz, a cégünkhöz. Nem szeretem a tudatot, hogy nem vagyok képben. Borul az egyensúly.

És egy egyszerű, profán példa az elmúlt napokból:

Éppen akkor, amikor a közvélemény büszke rám, amikor látják, hogy sikeres, dolgozó nő, anya vagyok, amikor ezzel "haknizom" körbe a médiát pr fogásként, hát éppen akkor pizsamában ülök a gép előtt és így kommunikálok a világgal, körülöttem a család összes tagja, velem együtt mindenki totál kidőlt a gyerek által hazahozott hányósfosóstól :) Míg a fiúk a nappaliban szenvednek, én két roham közt telefonos interjút adok egy rádiónak és azért szurkolok, hogy ne beszélgetés közben jöjjön rám a futás :) Aztán még félig betegen elmegyek forgalmi vizsgázni és 500 méterig sem jutok el, pikkpakk megbukok egy furcsa, nem is olyan egyértelműen hibás helyzetben.

Szóval lehet, hogy kívülről egyszerű ez a kettős élet és úgy tűnik, minden csupa cukormáz és tejszínhab és minden tökéletesnek tűnik, de a tökéletes mögött rengeteg munka, erőfeszítés, energia van és persze akármennyire is helyt akarunk állni minden pillanatban, mindig közbeszólhat az élet és csak rajtunk múlik, hogyan éljük meg a nehezebb pillanatokat és mit tekintünk egyensúlyi állapotnak :)