Az biztos, hogy nem egyszerű. De van másfél-két évünk felkészülni rá és ha jól megy a "tréning", lehet azért alapvetően pozitívan is kezelni a gyerek sárkányosodását. Én például a szülés utáni első pár héten a folyton síró csecsemőtől, a tanácstalanságtól és tehetetlenségtől teljesen megrendülve már előre rettegtem a földre fekvős hisztiktől, az agresszió első megnyilvánulásaitól, attól, hogy soha nem tudom majd megnyugtatni a gyereket. De születése óta oly sok mindent-köztük ezeknek a kezelését is megtanultam. És még több mindent saját magamról, a határaimról,a képességeimről, a tűrőképességemről. Ezek mind-mind segítenek abban, hogy most, mikor eljött az ideje, végre felnőtt, következetes és határozott legyek (ami valljuk be az elején nem nagy ment, mindig találtam kibúvót :)

Hiszen anyaként mindnyájan sokat változunk a szülés utáni években, előnyünkre:

- Sokkal nagyobb teherbírás: - fizikai és lelki korlátaink sokkal képlékenyebbek, mint azt valaha gondoltuk volna. Sokkal erősebbek vagyunk, mint gondolnánk. Sokkal kevesebb alvással is üzemképesek vagyunk (bár szüntelenül vágyunk több alvásra). Hogy reggel 5-6 közt egy kávé bármikor segít elindítani a napot. Én például büszke vagyok arra is, hogy képes vagyok gyerek mellett dolgozni. Hogy stressz és pánikhelyzetekben mégiscsak tudok helyesen cselekedni. Hogy sokkal több van bennem, mint amit saját magamról valaha is gondoltam :) Így nem annyira nagy megerőltetés felkapni és hazacipelni az udvarról/játszótérről a mérgelődő, polip csápjaival hadonászó sózsákot vagy alapvetően nyugodtan, derűsen végigvezényelni egy különösen nyűgös hetet.

- Sokkal nagyobb türelem: türelem, türelem, türelem, a legnagyobb ajándék, amit a gyerektől kaptunk. Megtanulni azt, hogy ne akadjunk fenn apróságokon. Hogy ne boruljunk ki hülyeségeken. Hogy ha úgy érezzük, robbanás előtt vagyunk, még nyeljünk egyet és engedjük el a dühöt az ő érdekében. Hogy képesek legyünk várni.

Vártam, míg ő úgy érezte, hogy világra szeretne jönni. Vártam, hogy a hiperstimuláció és a többi probléma átsuhanjon felettünk és minden jobbra forduljon. Vártam rá 3 évet és 9 hónapot. Vártam, hogy kiengedjék a kórházból. Hogy végre elaludjon. Hogy megnyugodjon. Hogy elinduljon. Hogy megszólaljon. Hogy önállóan egyen és ne szóljak bele. Egye türelmesebben nézem szárnypróbálgatásait, úgy igazítom a napjainkat, hogy ne kelljen sehová rohanni vagy ha kell, el tudjam engedni és ne legyek ideges, ne akarjak sietni, tudjunk az ő tempójában élni, haladni. Az így megedződött, türelmes anya pedig könnyebben kezeli, ha meg kell várni a hisztiroham végét vagy akár kitalálni, hogy ezer variációból éppen mit akar a gyermek, éppen mi miatt érez végeláthatatlan bánatot. A minap például 10 perc kísérletezés (a gyerek részéről csapkodós, kétségbeesett dühöngés) árán tudtam meg, hogy Ádám a túrógombócot meg akarja enni, mert éhes, de Ő akarja megenni, egyedül, a saját kezével és egészben. Felvágni, villával adogatni nem éri, az már nem menő :D 

- Nagyobb rugalmasság: Nem csak az élet szervezésében, hanem a döntésekben, abban, hogy mikor engedünk az elképzeléseinkből, elveinkből és mikor nem. Ami régen fontos volt, most tán nem is az. A hogyan-fogok-viselkedni-ha-szülő-leszek előre elképzelt elveink többségét menet közben felrúgjuk a rugalmasság és az alkalmazkodás legyében. Én megtanultam nem bánni ezt a rugalmasságot. Nem bánni, hogy bevásárlás közben kekszet adagolok a gyereknek, hogy kicsit nyugton legyen. Nem bánni, hogy mellé fekszek minden este és minden nap, míg el nem alszik, mert ő így tud elaludni. Nem bánni, hogy cumit adtam neki. Nem bánni, hogy bár mindennél jobban szeretem és imádok az anyja lenni, képtelen vagyok elengedni a bennem rejlő dolgozó nőt és igényem van a szellemi munkára. A rugalmasság elég sokat segít a hisztik kezelésében is.

- Humorérzék: Mert egy fárasztó nap végén a kezedből kieső és a földön landoló, darabjaira hulló bébiételes üvegen már csak nevetni lehet. Mert mikor végre szép ruhába öltözött a gyerek és sétálni mentek, biztosan nyakig sárosan fogja csak jól érezni magát és emiatt vagy elromlik az egész napod vagy elengeded a dühöt magad mellett és helyette mosolyogva nézed az elmélyülten makkot szedő gyereket. Mert ha úgy érzed, aznap minden összeesküdött ellened, ahelyett, hogy felidegesítenéd magad, megállsz egy pillanatra és elnézed a fél másodpercig békésen eltevékenykedő gyereket, minden sokkal jobb lesz. Ha ezt a hozzáállást jellemzően meg tudod őrizni, a dackorszakos dühöngésekből stressz helyett valami vicces youtube videó jut majd eszedbe, amit kívülállóként nézel. 

Használjuk ki ezeket a képességeket, kamatoztassuk akkor, amikor a gyerek átkapcsol "terrible two-ra":

Ha frusztrált és dühös, használjuk az erőnket és a szeretetünket, öleljük át és szeressük, puszilgassuk le a könnyeit, duruzsoljunk kedves, szép szavakat a fülébe.

Ha még ő sem tudja, mit akar, legyünk vele türelmesek és segítsünk vagy megtalálni a megoldást vagy elterelni a figyelmét. Az én kedvenceim azok a szituációk, amikor a gyerek egyszerre akar és nem akar valamit. Ilyenkor saját megnyugtatásomra mindig közlöm vele, hogy "Anya nem tud ám egymásnak ellentmondó kéréseket teljesíteni". Egyszer talán megérti :)

Ha valamit mindenképp akar és az különösképp nem veszélyes és a napi tervünket sem borítja, legyünk rugalmasak. Felveheti nyáron a béna téli sapkát. Ehet egyedül akkor is, ha tudjuk, a végén mi takarítjuk a bombatámadás romjait. Megnyomkodhatja a telefonunkat. Legyünk rugalmasak a másodpercenként változó ötletek teljesítése tekintetében, az önállódósodási törekvésekben és az ízlés jeleit mutató vágyakban. A nap végére lehet, hogy teljesen lefáradunk a jótündér szereptől, de én ilyenkor például mindig arra gondolok, hogy anno ezt az anyukám is megtette értem. A fontos dolgokban persze nem kell engedni, mert annak totális káosz lenne a vége :)

Ha aznap már a hetvenedik lehetetlen küldetést teljesítettük és a hetvenegyedik értelmetlen kérésnél borul a bili a gyereknél és fogalmunk sincs, mi a baj, csak a síró, elkeseredett arcát nézzük-nézzük tanácstalanul... ha a gyerek az étterem kellős közepén rendez földön fetrengős hisztit valami apróság miatt és mérgében látványosan hason csúszik-mászik előlünk, üvöltve az asztalok között...hát akkor nincs mit tenni, kicsit el kell távolodni. Észrevenni az abszurd helyzetet. Nevetni magunkon. Nevetni az életen. Azt mondják, a gyerek fájdalmai őszinték, azokat kinevetni nem szabad. De elterelni a figyelmét nevetéssel, vidámsággal, bohóckodással, hancúrozással igen. És néha már csak ez az egy megoldás marad.

Nálunk például így néz ki a terrible two:

1) Az alapvetően szupercuki gyerekünk véletlenszerűen és megmagyarázhatatlanul robban. Kiválthatja ezt egy addig oly szeretett gitár látványa, amit adott naptól kezdve soha többé nem akar látni és hallani, vagy annak ténye, hogy én próbálom őt megetetni, ami egy adott pillanattól kezdve személyes önállóságát sérti.

2) Az én kis mini Nérómnak napja minden percéről van elképzelése, hogy hogyan szeretné tölteni. Ennek szellemében mindent és mindenkit rendez maga körül. Például:

- Apa viccből megáll séta közben: Ádám megy érte és "apa megy" felkiáltással nyúl a keze után és húzza magával. Ha apa továbbra sem megy, Ádám hátulról jól megtolja :) 

- Helyettem a férjem próbálja délután elaltatni az én módszeremmel, úgy, hogy befekszik az ágyba mellé. Ádám azonnal kitessékeli, "Apa nem fekszik" felkiáltással. Az új kedvenc saját kis felfújhatós kanapéjába "Anya nem úü be', 'Elemér (a plüss bárány) nem ül be'. 

- Ha valaki nem segít neki, nem teljesíti egy kérését/ötletét vagy éppen ellentmond, megkeresi a hierarchiában következő legengedékenyebb személyt és nála is próbálkozik :)

- Új kedvencei vannak, minden tárgy, ami kicsi és barna. Barna ceruza, barna kézkrém, barna kis cipős kulcstartó, barna DUPLO elem, barna ecset. Ezeket aztán rendre eldugja a lakás különböző tájain úgy, hogy ne lássam. Aztán egy mély és elmélyült játék közben hirtelen felpattan és keresi mondjuk a barna ceruzát. Illetve azt akarja, hogy én keressem meg, ő pedig egyre kétségbeesettebb, ha nem találom. A szóban forgó barna ceruza például 3 napja szőrén-szálán eltűnt. Hogy elejét vegyem a további botrányoknak, be kellett szereznem egy új barna ceruzát. Mission completed. De azért rendkívül szemfülesnek kell lenni. Mert Ádi mindenhová rejt, én pedig álló nap keresek valamit, amit épp kitalál. Rejt a kanapé alá, szennyes közé, dugi fiókba, szemetesbe. Még az is lehet, hogy kidobtuk a barna ceruzát. 

3) Megjelent az én, a mindent én akarok, az "Ádámis" vagy "Ádámiscsinálja", az "Ádámegyedül", nem lehet már etetni, pakolni, beültetni, kivenni, öltöztetni. Ez igazából egy nagyon jó alkalom arra, hogy felszabaduljunk egy rakás teendő alól: gyorsan megtanítottam a gyereket egyedül bemászni a székbe, babakocsiba, felmászni a pelenkázóra és tanuljuk a cipő-felvételt is. 

4) Az én-fogalom kialakulásával megismerte a gyerek a tulajdon fogalmát is. Így van, ami mostmár kizárólag Ádámé. Van, amin hajlandó osztozkodni (alapvetően amúgy nagyon nagylelkű) és van, amit meg ne próbálj elvenni tőle, mert őrült botrány kerekedik belőle. Mindig van például több aktuális kedvence (lsd. például az imént említett barna tárgyakat), azok közül egy állandóan a kezében van és jaj annak, aki bármiféle magyarázat nélkül el akarná venni tőle.

5) A gyereknek már nem maradtak különösebb fizikai korlátai, az ajtókat kinyitja-becsukja, az asztalokat feléri, a polcokat eléri, mindenre fel tud mászni, ha akar. Ennek köszönhetően azt hiszi, hogy bármit megtehet, amit akar. És amikor kiderül, hogy nem... hát akkor jön az igazi terrible two... :)