Olyan sokmindent szeretnék megtanítani a fiamnak. Volt 9 és még ennél is sokkal több hónapom arról ábrándozni, hogy majd mit hogyan fogok csinálni, hogy majd én milyen szuper anya leszek és mennyi mindent fogok neki adni, tanítani, mennyi mindennel megismertethetem majd és jaj, hát igazán izgalmas kihívásnak ígérkezett egy tabula rasa-ra rajzolni élete fonalát. Bevallom, kicsit kíváncsi, kísérleti jelleggel tekintettem a nevelésre. Zsenit akartam nevelni. Több nyelven beszélő diplomatát. Vezetőt. Okos vagy boldog embert :) Nálam jobb embert. És még sokminden mást. 

Ehhez persze elméleti síkon képeztem magam, utánajártam, hogy lehet a babám okos baba, nyomtattam előrehaladási táblázatokat, kerestem nyelvet tanító youtube videókat (mert aki nem tudná, egy kutatás szerint azoknál a nyelveknél, amiket a csecsemő 10 hónapos kora előtt megismer, ha megtanulja később, nem lesz akcentusa, mert az első pár hónapban megismerte és elsajátította az anyanyelvi kiejtéshez szükséges hangokat). Aztán mi lett belőle? Teljeskörű Ad-hoc nevelés :)

Azt kell ugyanis mondjam így utólag, hogy szép, szép az igyekezet, de akármennyire is szerettem volna minden egyes pillanatot különlegessé tenni célirányos programmal, foglalkozással, oktatással, ezek igen keveset érnek akkor, amikor:

- igazából oly sok minden van a világban amit szeretnék megmutatni, megtanítani az én törpémnek, hogy egy élet sem elég rá. Hagynom kell, hadd szelektáljon, őt mi érdekli

- a hétköznapokat elmossa a rutin, hiába a tervek és a mit-is-kell-még-tanítanom-a-gyereknek listák, amikor a napok hipp hopp eltelnek, észre sem veszem és már lassan egy éves a gyerek és én hajjh, hol vagyok a terveimtől... :) De cserébe ezek a hétköznapok a legszebbek és az még szebb, hogy tudatosság ide vagy oda, ösztönből működik az egész: észre sem vesszük, de szinte mindenre ösztönből reagálunk, saját tudásunk, szemléletünk, hagyományaink, velünk született vagy öröklött tulajdonságaink alapján. A gyerek ezt látja, ebből tanul, észrevétlenül. Akár akarjuk, akár nem.

- az irányított foglalkozás meddő próbálkozás egy nyiladozó értelmű kislegénynél: hiába akar anya anyagokat tapogattatni a babával, ha a baba tesz rá, mert épp fontos egyéb rágcsálni-futni-pakolnivalója van.

- az irányított foglalkozásnál sokkal de sokkal nagyobb mulatság mind a babának mind a mamának az irányítás nélküli, kötetlen, felhőtlen együtt töltött idő. Nincs is szívmelengetőbb érzés, mint lekuporodni a földre és óvó-vigyázó szemekkel lesni, ahogy gyermekünk önállóan felfedezi és birtokba veszi a körülötte levő világot. Valójában talán így tanul a legtöbbet. A mi Ádinknak is ez a kedvenc foglalatossága: mint egy kis méhecske száll tárgyról tárgyra, mindent megfog, megrág, megnéz, tátott szájjal jól megtanulmányoz majd megy tovább a következő érdekességre :)

Szóval a tanító jellemű és kontrollmániás énem helyett a fiam kihozott belőlem valami egészen mást: a kezdeti parákat, félelmeket, túlzott aggódást felváltotta egy egészséges lazaság és magabiztosság: hagyom, hogy a gyermekem az legyen, aki, hagyom, hogy önállóan ismerjen meg mindent, veszélyt és örömöt, de úgy, hogy én mindig ott legyek a közelében és biztonságot nyújtsak. Ő így igazán bátor kislegény lett, én pedig nem félek már az esésektől, a kisebb balesetektől, a homoktól, a kosztól, a káosztól, a kiömlő kajától... Inkább bízom magamban, a józan ítélőképességemben, a fiamban, a szerencséjében és élvezem, hogy részese lehetek az életének és a világ közös újra-felfedezésének annak minden csetlésével-botlásával. Nem irányítva. Csak felügyelve.